Főkép Depresszió-irodalom. Sylvia Plath Üvegburája óta beszélhetünk efféléről, noha J. D. Salinger Zabhegyezője jó egy évtizeddel korábban foglalkozott már hasonló témával, igaz nem nevén nevezve az állapotot.

Ám az X-generáció nevében, mikorra az Egyesült Államokban és szerte a világon úgyszólván népbetegséggé vált a depresszió, legkarakteresebben Elizabeth Wurtzel beszélt az alattomosan az öngyilkosság felé taszító fekete hullám rettenetéről.
 
A zenekritikusként debütált Wurtzel áttetsző, kristálykemény prózája ugyanúgy Joan Didion és az új újságírás irodalmi szintre emelt tényszerűségében gyökerezik, ahogy a köztudatba a nyolcvanas évek közepén berobbant Bret Easton Ellis művei is.
 
A félrebeszéléstől mentes tényleírások lírai visszatekintésekkel váltakoznak, a múlt idejű történetmesélés minduntalan minimalista jelenidejűségbe vált. A letisztult objektivitást a hirtelen felszínre toluló érzelmek, a mély megéltség, a sehol sem tolakodó irodalmi és kulturális utalások és mindenekelőtt a mérhetetlen, Amerikában leginkább a zsidó értelmiségiekre jellemző önirónia lágyítja.
 
Mindez azonban csupán érvényesülni hagyja a kétségbeesés kétségbeejtő távlatainak kibontását. Soha senki nem taglalta még ennyire kitárulkozón a depresszióban szenvedők magába fordultságát.

Azt az öngerjesztő elszigetelődést a világtól, amely látszólag lehetetlenné teszi a normális emberi kapcsolatok kialakítását vagy fenntartását.
Azt a kegyetlen önellentmondásosságot, aminek következtében sem barátok, sem kezelőorvosok, sem maga a szó szerint szenvedő alany nem értelmezhetik a sokszor valóban betegesnek mutatkozó kötődéseket és vonzalmakat, tetteket és reakciókat, melyek végül az öngyilkosságban vagy annak kísérletében kulminálnak.
 
Közben megismerjük az okokat, azokat a tényezőket, melyek elvezethettek a patológiás önutálatig és az élvezetekkel szembeni közömbösségig, a boldogság és a szeretet megélésére való képtelenségig.

Mert a depressziós beteg olthatatlan szeretetvágya ellenére sem tudja befogadni és viszonozni a törődést vagy a szeretet és a szerelem bármilyen más megnyilvánulását, hiszen a lelke túlságosan sérült már ahhoz, hogy bízzon bárkiben.
Ráadásul a szeretet, ahogy Wurtzel maga is kifejti, eleve kifejezhetetlen; sem a szavak, sem a tettek nem adhatják át a maga valójában és teljességében a feltétlen odaadást.
 
Ideig-óráig még működik a ténylegesen mély, pozitív érzelmeket helyettesítő promiszkuitás, az alkalmi szex, a nyíltan vagy mások révén önmagunkra kényszerített kemény tanulás vagy munka, a határidők, de végül sokszor nincs kiút; még a hosszas terápia sem segít. Legfeljebb a gyógyszerek.

Elizabeth Wurtzelnek a depressziója csúcsán, vagyis mélypontján klinikailag bevezetett szelektív szerotoninvisszavétel-gátló antidepresszáns, a Prozac segített. Ám a normális (vagy akármilyen) életben való megmaradása, ahogy a legtöbb depressziós esetében, nála is csupán hajszálon múlt.
 
Talán véletlen, talán tendenciózus, hogy a klinikai depressziósok zöme a rendkívüli művészi fogékonysággal és éleslátással megáldottak közül kerül ki, akik furcsa paradoxonként teremtő erővé lényegítik a szenvedést.

Ekképp válhat Wurtzel mélyrepülésének történetéből a rock and roll lázadásától vibráló visszaemlékezés, forradalmian őszinte, hazájában pedig ellentmondásosként kezelt irodalmi alkotás.