Főkép

„Aki egyetlen ember életét megmenti, az egész világot menti meg.” Ezt a mondatot vésték a megmentőjüknek búcsúajándékként adott aranygyűrűbe a Schindler-zsidók. És ez a mondat sokkal többet – és persze kevesebbet is – jelent annál, amit a talmudista idézet sugall, mivel a második világháború haláltáborainak kontextusába helyezve Oskar Schindler nagyvállalkozó tette, az ezerkétszáz zsidó megmentése reményt adott a hitre, hogy a világ mégsem őrült meg teljesen – létezik még emberiesség a földkerekségen.
 
Thomas Keneally dokumentumregénye, amely Oskar Schindler józan észt meghazudtoló mentőakciójának történetét dolgozza fel, valóban hiteles képet nyújt a fajirtás iszonyatáról és inhumánusan hideg logikájáról. Az írói távolságtartás, Schindler személyiségének kiegyensúlyozott bemutatása, a mitologizálás tudatos kerülése a kötet legfőbb pozitívuma, hiszen pontosan emiatt nem tűnik hihetetlennek, hogy a náci párt egyik tagja látszólag indokolatlanul szembefordul a központi ideológiával. S pontosan ez teremti meg és hitelesíti a kontrasztot a jó és a korábban elképzelhetetlen gonosz között. Mert Schindler nem volt szent. Ennyi már a történet elején egyértelműen kiderül. Élvhajhász életmódja, a puszta tény, hogy házas létére állandó és alkalmi szeretőket tartott, hogy nem fosztotta meg magát sem a finom ételek, sem a márkás italok élvezetétől. Mi több könnyű muzsikával kísért és többnyire lerészegedéssel végződő összejövetelein náci funkcionáriusokkal és SS-tisztekkel együtt mulatozott, azt mutatják, hogy esendő volt, s nem valami magasabb cél lebegett a szeme előtt, amikor végül teljes vagyonát védenceire áldozta, hanem csupán az ember mutatkozott meg benne.
 
Az ember, aki nem ítél és nem hibáztat, hanem ösztönösen, puszta altruizmusból tesz valamit a másikért. Mert bizony igaz, hogy ha másoknak nem tesszük pokollá az életét, sőt, inkább segítünk nekik, az egy normális világban az így nyert lelki békén túl is megtérülhet. Egy vállalkozónak mi más lehet az érdeke, mint hogy munkásai nyugalmas körülmények között a lehető legtöbbet hozzák ki magukból? Egy önmagából kifordult világban azonban ez a fajta viselkedés már-már az önzetlenség jegyeit viseli magán, ám mindenképp példaadó. Különösen az, ha összevetjük a kedvére öldöklő Amon Goeth parancsnokéval, aki sok tekintetben maga a megtestesült gonosz; de mindenképp a náci Németország őrületének tökéletes megtestesítője. Ám valahogy mégsem az ő bűnhődése az, ami megnyugtat minket – márpedig egy nem feje tetejére állt világban ennek megnyugtatóan kellene hatnia –, hanem a tény, hogy még a legvalószerűtlenebb események közepette is akad valaki, ráadásul nincs is teljesen egyedül, aki képes a veszélyek ellenére is józanul cselekedni.
 
Ma már, a regény alapján készült film sikere után szinte közhelynek tűnik Oskar Schindler erényeit dicsérni, pedig léteznek olyan cselekedetek, amelyeket nem feledhetünk el egy olyan világban, ahol a legtöbben elhárítanának maguktól bármiféle egyéni felelősséget az embertársaikkal szembeni kegyetlenkedések kapcsán. Mert nem szabad, nem lehet. Mert elfogadhatatlan. Mert az ember éppen humánusságától az, ami – az emberiség része és parányi egésze. Ekképp nyerhettek Schindler korában és nyerhetnek még ma is aktuális értelmet a szavak: „Aki egyetlen ember életét megmenti, az egész világot menti meg”.