Főkép

Meghökkentő könyv. És nem csak azért, mert a világhírű hazánkfia, Robert Capa hetven fotója szerepel benne (bár az utazás során mintegy négyezer felvételt készített), hiszen ez igazán csak nekünk nagy szám, hanem mert a háború helyett a békével foglalkozik.

1947 júliusa és szeptembere közötti utazásuk során John Steinbeck és Robert Capa arra voltak kíváncsiak, hogy milyen az akkoriban ellenséggé váló (vagy legalábbis annak kikiáltott) orosz ember: nem a vezetők, nem a katonák, nem a politikusok, hanem az arctalan tömeg. Az alkalmi kettős szentül megfogadta, hogy csak az igazat írják meg, és azt is csak akkor, ha saját szemükkel látták. Úgy tűnik, ez a fajta felfogás már akkoriban is ritkaságnak számított, hiszen ha nem így lett volna, nem kellett volna ennyit hangoztatni.
 
Maga a napló fantasztikus. Amikor végre sikerült átjutniuk a szovjet bürokrácia akadályain, olyan élményben volt részük (és így persze nekünk is), amiben akkoriban szinte egyetlen nyugatinak sem. Látták az újjáépülő Sztálingrádot, a férfihiányt, a gépek hiányát, az emberek optimizmusát, a személyi kultusz megnyilvánulásait. Meg persze sok minden mást is. Természetesen egy halom helyre nem vitték el őket (munkatáborok, kitelepített tatárok, stb.), és bizonyos kérdésekre (például termelési adatok) sosem kaptak választ. Ezen mondjuk nem is csodálkozom.
 
Steinbeck egyszer sem járt csukott szemmel, a látottakon pedig rendszerint eltöpreng, igyekszik a helyére tenni azokat. Pár dologgal szemlátomást nem tud mit kezdeni, például hogy megfigyelés alatt tartják őket, vagy nem kapnak konkrét számokat, csak viszonyító százalékokat a gazdaság teljesítményéről. Mindezek figyelembevételével pártatlan beszámoló született, amiben egyaránt jelen van a nemrégiben véget ért háború borzasztósága és az újjáépítés életigenlése. Az biztos, hogy az amerikai olvasók korábban nem ismert módon szembesültek a politikusok által ellenségnek kikiáltott emberek hétköznapjaival.
 
Sajnálatos módon Steinbeck könyve kevés volt a felülről szított hidegháború megakadályozására. Ami azonban igazán szomorú, hogy hasonló könyvre manapság is szükség lenne, de félek, ugyanúgy elveszne a politikusok ügyeskedései között mint annak idején az Orosz napló.

Regényrészlet