Főkép

A heti műsorújságot fellapozva nincs olyan hét, hogy ne adnának a tévében egy filmet, ami Agatha Christie valamelyik neves regényhősének, Hercule Poirot-nak vagy Miss Marple-nek briliáns detektívmunkáját mutatja be. A Viktória királynőnél is hosszabb ideig élt Agatha Christie művében pontosan kirajzolódik a kor, amelyben nevelkedett: magáról szerényen, a viktoriánusok minden báját és bélyegét magán hordozó hangnemben nyilatkozik cseppet sem rövid önéletrajzi írásában. Meglepő és megragadó, ahogyan az első néhányszáz oldalon gyerekkoráról és neveltetéséről, majd később párkapcsolatairól, kérők és kiszemelt férjjelöltek egész soráról ír. A véget nem érő bálok és flörtök egy Jane Austen-regénynek is becsületére váltak volna.

Arról már nem is beszélve, hogy milyen praktikusan viszonyul a férfi-női kapcsolatokhoz.
Annak a nőnek a szemével láttatja az udvarlás olykor kiismerhetetlen szabályait, aki a női egyenjogúságnak nem csak az előnyeit, de a visszásságait is látja, ezért (kissé nosztalgikusan) gyakran tesz megjegyzéseket egy szebb és egyszerűbb korra, amikor a nők gyakorlati esze sokkal fondorlatosabb utakon vívta ki a használóik iránti rokonszenvet. Ezzel együtt Christie korántsem törekszik a kimerítő részletességre. Beszámolója amolyan időben ide-oda ugráló anekdoták sorozata, amit a kronológia helyett sokszor inkább a téma és az ügyes szerkesztés köt össze, bár azért megmarad az élet nagy ívének az érzése.

A szerző sok időt szentel a különféle nevelőinek, az első világháborúban szerzett ápolónői tapasztalatainak, valamint utazásainak. Ezek közül az utóbbi szolgálhat az egyszeri olvasó számára a legtöbb figyelemreméltó momentummal. Második férje, a régészként dolgozó Max Mallowan gyakran vitte magával állhatatos feleségét a Közel-Keleten folytatott ásatásaira. Christie önéletrajzi írásainak második felét ezek az utak és a hozzá tartozó úti élmények teszik ki nagyrészt. Mulatságos, ahogy megbízható rendszerességgel újra meg újra leírja, miképp tört rá a tengeribetegség, hogy milyen kiállhatatlannak bizonyultak egyes útitársai, és különben is, hogy egy utazás mindig mennyi meglepetéssel szolgál.

Ugyanakkor minket, olvasókat, akiknek az Agatha Christie név hallatán először regényhősei és érdekfeszítő leleplezései jutnak eszükbe, alaposan az orrunknál fogva vezet az írónő. Mert noha megnyerő modorban taglalja életének apró-cseprő dolgait, régi, személyes legendává nőtt házát és mindennapi életét, regényeiről, szereplőiről vajmi keveset tudunk meg az igen terjedelmes írásból. A nagy bálozásban és a társasági életben meg kell húznia magát az olyan kitalált szereplőknek, mint Miss Marple vagy Ariadne Oliver.

Az igazság az, hogy a könyv sokszor elviselhetetlenül lassan csordogál, Christie életének egy-egy stádiumánál túl hosszasan időzik, és bármennyire is tündéri az a hangnem, amiben elmeséli életét, egy idő után fárasztó az anekdotaáradatot olvasni. Ennek ellenére a könyv szórakoztató olvasmány, amit nem az elszántabb krimirajongóknak ajánlanék, hanem a nyugodt tempójú lányregényekhez szokott, az emberi kapcsolatokra kihegyezett könyveket kedvelő olvasóknak. Őket valószínűleg még fel is lelkesíti egy ilyen bölcs asszony életműírása, hogy maguk is tollat ragadjanak a kezükbe.

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november