FőképA hazai képregényalkotók műveinek kiadása körüli mizériát nagyszerűen példázza, hogy ez az eredetileg a Konkrét Könyvek 2003-as pályázatán első díjat nyert kötet csupán tavaly, vagyis jó öt évvel a tervezett megjelenés után került a könyvesboltokba.

Másfelől viszont úgy tűnik, hogy az itthon oly sokáig vegetáló képregénykészítés lassacskán beindul – még ha valószínűleg nem is a Nocturne fogja meghatározni az irányvonalat, amelyen érdemes haladnia.

Csordás Dánielt a Wan2 könnyűzenei magazinban havonta jelentkező, humoros képregény-oldalairól ismerhetik legtöbben (jóllehet újságírói tevékenysége a lapnál legalább ugyanannyira fontos).
Jelen munkája azonban az ottaniaktól teljesen független, és – talán sokak bánatára – gyökeresen eltérő is.

Lényegében egy bő száz oldalas, erőteljes fekete-fehér képekben elmesélt szürreális látomással van dolgunk, melyről nehezen állapítható meg, hogy álom, túlvilági bolyongás vagy tudatmódosító szerek hatására átélt esemény akar-e lenni.

Ötven oldal után persze felfogjuk, hogy hiába furdalja oldalunkat a kíváncsiság, ezekre a kérdésekre sohasem kapunk választ – a mű nem kínál fogódzókat, ahol meg mégis, ott az előzőleg felmerült értelmezési lehetőségeket veti el, teljes bizonytalanságba taszítva az olvasót.

Jobban tesszük hát, ha racionálisan gondolkodó, mindenben rendszert kereső énünket kivételesen hátrahagyjuk, és engedjük, hogy Csordás sötét tónusú képzeletvilága magával ragadjon bennünket.

Persze annak, aki egy hangyányit járatos a komolyzenében, vagy csak nyitott füllel ült az általánosban énekórán, már a cím alapján lehet némi előzetes elképzelése a mű jellegéről: a noktürn olyan lírai, gyakran nyomasztó hangulatú, többtételes, általában egy szál zongorára írt zenei kompozíció, melyet az éjszaka ihletett.

Ezek után nem véletlen az sem, hogy a borító hátlapján idézett Gróf Balázs-szöveg – bár elsőre kissé fellengzősnek tűnik – megragadja a lényeget: a „tintával rajzolt költészet” kifejezés, amilyen egyszerű, olyannyira pontos összefoglalása is a Nocturne-nek (bizonyítja ezt az is, hogy a recenziók írói egyszerűen képtelenek elszakadni tőle).

A képregény megértéséhez ugyanis nem visz közelebb, ha a történet egyes részleteit kiemelve „tréningfelsős kopasz fickó egy éjjel a lakótömbje mélyén különös metróállomásra lel, és kezdetét veszi a hosszú utazás”-típusú mondatokkal próbálunk valamiféle előzetes betekintést nyújtani az olvasó számára – mert történetről szinte egyáltalán nem beszélhetünk.

Így a Nocturne elsősorban rendkívül nyomasztó képi világa révén válik izgalmassá és hatásossá, hangulata miatt pedig a képzőművészet egyes expresszionista alkotásaihoz hasonlatos.

Mindez nem azt jelenti, hogy Csordással elszaladt a ló, és ahelyett, hogy egyetlen nagy festménybe sűrítve próbálta volna kifejezésre juttatni a lélek kínlódásait, a tömegkultúra (talán) legérdekesebb művészeti ágát használva ömleng száz oldalon keresztül.

Habár a fordulatos cselekményről lemond, és a szöveg is meglehetősen híg a borzasztó precizitással életre keltett (helyenként sok-sok vonalból, máshol meg rengeteg pontból álló) rajzokhoz képest, Csordás olyasmit művel, ami csak képregényben lehetséges.

Kompozíciós megoldásai (bátran állíthatjuk) invenciózusak: az egymásra rímelő és egymásnak tükröt tartó oldalak a lapozás ősi műveletével külön értelmet nyernek - gondolok itt például arra, mikor az egyik páratlan oldal után szemünk a következő páratlan oldalon akad meg, mert az grafikai vagy panelezési különbségei ellenére szinte tökéletes mása az előzőnek.

Az ismétlődő motívumok és oldalszerkezetek ilyetén használatának lehetősége kétségtelenül a képregény-médium sajátja, szerzőnk pedig nagyon is tudatosan alkalmazza ezeket, más, ugyancsak izgalmas formai játékok mellett.

A Nocturne azért folyamatos virtuozitása ellenére sem feltétlenül csak a grafikusi tehetség fitogtatása – noha valószínűleg sokaknak nem jelent ennél többet.
Fogadtatása már eddig is változatos volt, szélsőségesen lelkes és fanyalogva lekezelő véleményekből egyaránt kijutott neki – de vajon mi lehet ennek az oka?

Egyrészt nyilván létezik a magyar közönségben egyfajta igény a mainstream-ebb vonulatra (ne tagadjuk, hogy a többség szuperhősös comicsokon nőtt föl), másrészt, és ez a fontosabb, Csordás tényleg nem könnyíti meg a befogadó dolgát, ez pedig még egy művészibb képregényekre nyitottabb olvasónak is problémát okozhat.

Ezért hát majdnem biztosan állítom: a Nocturne csak egy viszonylag szűk csoport körében válhat igazán népszerűvé – de az kérdéses számomra, hogy ez a csoport elsődlegesen képregényrajongókból áll-e.