Főkép

Ljudmila Ulickaja kisregényéből, amely akár egy laza szállal összefűzött novelláskötet is lehetne, már az első oldal elolvasásakor kitűnik: hiányzik a korábbi regényekből megszokott áradó mesélőkedv és élménygazdagság.

Ám pontosan ez a sokatmondó szűkszavúság teszi tökéletesen megírttá a regényt: egyetlen szóval sem több a szükségesnél, mondanivalóját nem bonyolítja többoldalas leírásokkal és hosszan kifejtett jellemábrázolással: minden egyes karakter és helyzet teret ad a képzettársításnak, továbbgondolhatóvá, megfejhetővé válik a szimbólumrendszer a leírt, sokszor felesleges szavak nélkül is.

A regény különleges felépítését Ulickaja egy nagyon is rá jellemző fordulattal alapozta meg: a középpontba állított egyetlen szereplő, Zsenya, a világ apró rezdüléseiből eddig mit sem értő nő életébe hirtelen bekapcsolódó, majd kilépő „életművésznők” sorsán keresztül jut el a végső megismerésig, amely valójában csupán csendes elfogadás, beletörődés, és nem szellemi felismerés.

Az írónő ugyanígy járt el a hosszabb lélegzetvételű Odaadó hívetek, Surik című kötetében: novelláknak beillő fejezetekben mutatta be a főhős jellemét egyre gazdagító alakokat, akik egyszer felbukkantak, majd örök nyomot hagyva tűntek el később, ám a főszereplő kezét fogva mindvégig jelen voltak a megismeréshez vezető rögös úton.

Ugyanez történik Zsenyával is: ő maga kezdetben még csak rejtve jelenik meg a cselekményben, és annak ellenére, hogy Ulickaja szigorúan csak az ő szemszögéből láttatja az eseményeket, róla csak egy-egy bevillanásban kapunk némi információt.

Míg a szerző a több gyermekét elvesztett nő, az önmagának társat kitaláló lány és a Svájcban élő ,,sarkangyalok” történetét meséli, lassan megismerjük az egyre öregedő és érettebbé, talán megértőbbé váló Zsenyát is.

Zsenyát, akinek élete egy mellékvágányon, párhuzamosan fut a valódi, sokat megélt és szenvedett életművésznőkével: gyermekei felnőttek, férjét elhagyta és megalázta egy szeretővel, majd később visszafogadta, a fordulópontnál pedig éppen pályája csúcsa felé igyekszik.

Életének ennél a fejezeténél fonódik össze az asszony sorsa a többi, nála sokkal érzékenyebb nőével: Svájcba utazik, hogy tanulmányozhassa az örömlányokat, a lét valódi „művészeit”, hogy elkészíthesse az életükről készülő film forgatókönyvét.

Ettől a ponttól kezdve azonban már nem Zsenya, hanem az írónő mesél tovább: az ő szemszögéből vizsgáljuk immáron a főhősnőt is, aki a felgyorsuló események hatására, a hozzá kapcsolódó sokféle nőalak sorsának megismerésén keresztül válik egyre határozottabbá és magabiztosabbá, ismerkedni kezd saját, eddig hanyagolt jellemvonásaival és elindul az úton, amely egy kegyetlen fordulattal életművésznővé formálja majd őt magát is.

Miért alakul át ilyen meglepő hirtelenséggel Zsenya? A saját érettsége hajszolja az önismeret útvesztőjében, vagy pedig az egyszerre megismert művésznők rengeteg élettapasztalata, különleges látásmódokat bemutató történetei vezetik?

A regény utolsó fejezetei már majdnem kizárólag róla szólnak, és az eddig csak elejtett megjegyzésekben rejlő információk most a történet főszálává, gerincévé lépnek elő, a mellékszereplőként bekapcsolódó életművésznők pedig tovább bonyolítják az eseményeket.
 
Egyetlen fájdalmas pillanatban pedig elérkezik a dermedt csend, a véletlenek sorozatának eredményeképpen megszülető fájdalmas bénaság, amelyből Zsenya szinte biztosan nem törhetne ki, ha nem hallaná viszont régi tanácsait, melyeket egy akkoriban megkeseredett, tönkrement sorstársának adott.

Lilja, a megnyomorított és végtelenségig kihasznált patikusnő azonban rádöbbenti mindarra, amiről Zsenya eddig csupán beszélt, de meg nem értett.

A megrázó és felkavaró befejezés azonban hozzásegít ahhoz, hogy mi is jobb emberekké váljunk.
Kiderül, hogy hiába vette körül magát életművésznőkkel Zsenya, hiába tartotta őket különlegesnek, életüket pedig tragikusnak, a mese végén rá kellett döbbennie: pontosan ő maga az élet legnagyobb művésze, aki csak összetört és megbénult testében, a saját lelkére kényszerített béklyók átkán keresztül érthette meg, hogy az életben csupán másokat hallgatni és ábrándozni bizony nem lehet büntetlenül.