Főkép

Ljudmila Ulickaja viszonylag későn, élete derekán lépett be a francia, majd orosz irodalmi életbe, és vált világhírű íróvá, ám azt hiszem érdemes volt eddig várnia.
Műveinek utánozhatatlan hangulatát, egyedi hangvételét és szemléletét egyrészt a megélt, sokszor keserű élettapasztalatok, másrészt rendkívüli szociális érzékenysége, éleslátása adják.

Regényeiben a klasszikus és a modern közötti határvonalak elmosódnak, a tradíció és a haladó világ gondolatiságának bizonyos elemei pedig szembenállásukban is eggyé válnak.

Korábbi kisregényeivel, például a számára hírnevet hozó Szonyecskával és a Vidám temetéssel szemben az Odaadó hívetek, Surik már egy igazi, több mint 400 oldalon keresztül hömpölygő élményfolyam.

Az orosz írónő nagyregényében páratlan mesélőként mutatkozik be: a több mint 30 évet felölelő történetben egyetlen pillanatra sem veszítjük szem elől az elbeszélés főbb motívumait, és szerteágazó, több szálon futó cselekménye ellenére sem válik átláthatatlanná a meseszövés.

Habár a főbb elemek mindvégig érthetőek maradnak, a történet mozgatórugója, Surik, sokszor hosszabb időre is eltűnik.
A novellaszerű bevillanásokban ugyanis felbukkan 12 különböző karakterű nő, 12 különböző sors, akiknek szerencsétlen, sajnálatraméltó életében központi figurává válik ez a nők által nevelt, önmagát kereső fiú.

Surik ugyanis késői gyerek volt, egy halott édesapával, és egy gyenge kezű, reményvesztett édesanyával a háta mögött.
Nevelésébe csak a főiskolai professzorként dolgozó nagymama, az erős és művelt asszony szólt bele, akinek halála után Surik szétesni látszik, és a labirintusok egyre sűrűbb erdejéből aligha találhat kiutat.

Ha Ulickaja ebben a regényében nem is ás le lélektani mélységekig, mindenképpen felfedezhetünk az egymástól eltérő női sorsokban olyan elemeket, amelyek távolabbi útvesztőkbe kalauzolnak: a kötet egyik leghangsúlyosabb, szánalomra méltó alakja, Alja Toguszova képében a vágyakozást, az örök sodródást, az elismerés hiányát fedezhetjük fel.

Megjelenik azonban még az öngyilkos hajlamokkal küszködő kézműves, egy cirkuszi gnóm, egy önző és birtoklási vágytól égő nyomorék könyvtáros, egy beszédes francia turista és az igazinak vélt szerelem.

Surik különböző útokon-módokon kerül kapcsolatba az egytől-egyig tönkretett nőkkel: volt, akivel fiktív házasságot kötött, másvalakikkel pedig a rosszul megválasztott főiskolán vagy éppen élete első igazi munkahelyén találkozott.
Tartozik nekik, és ezt tudja is: fáradhatatlanul és önfeláldozóan - vagy ahogyan a regény címe mondja, odaadóan - teljesíti férfiúi kötelességét.

Tevékenységében nem is talál kivetnivalót, mindaddig, amíg az édesanyja által nevelt kislány, az ő fiktív házasságából származó Marija rá nem döbbenti kisiklott élete nagy csapására: minden nő ugyanazt várja tőle, és céljuk elérésének érdekében nem válogatnak az eszközökben.

Kihasználják odaadását és bűntudatra hajlamos természetét, öngyilkossággal fenyegetőznek, titkos búvóhelyekről leselkednek utána, vagy csak csendben, csak számára megrendezett otthoni díszünnepéllyel készülnek érkezésére.
Felhasználják pillanatnyi állapotukat (terhesség, törött láb) Surik zsarolására, és érzelmeikkel mind a tizenketten, különböző módokon, de hálót szőnek az önmagát még csak kereső fiú felé.

Surik persze mindebből csak rettentően keveset érzékel. Édesanyjához fűződő szoros, felbonthatatlan kapcsolata nem tanította meg arra, hogyan kell nemet mondani egy nőnek (ebben az esetben sok nőnek), és hogyan kell kiteljesítenie saját szabadságvágyát.

A cselekmény végéhez közeledvén azonban ő is kezdi belátni, hogy eddigi életformája egyre inkább tarthatatlanná válik.
Az egyik lélektani csúcspontnál, a nyomorék könyvtárosnő már várható, de mégis megrázó halálánál rádöbbenni látszik élete visszásságaira.

Mindez azonban csak a kötet utolsó lapjain, a regény valódi tetőfokán nyer teljes bizonyságot számára: az utolsó csavarnál, az első és egyetlen igazi szerelem, Lilja moszkvai látogatásánál. Surik saját boldogsága érdekében egyetlen napig nem hajlandó szolgáltatásokat nyújtani, nem törődve azzal, hogy ez mekkora törést okoz majd a rá számítók és az érte epekedők életében.

Ulickaja itt mondja ki a mű talán egyetlen mély ítéletét is: Surikot ugyanis, anélkül, hogy tudna róla, megcsúfolja az, akiről azt gondolja, hogy szereti.
Lilja, a messzi tájakról hazatért „szerelem” ugyanis egyetlen naplóbejegyzéssel semmisíti meg előttünk Surik felépített eszményképét, alázza meg őt a számára ki nem mondott szavakkal és nyitja fel a szemet: a regényben bemutatott 12 év alatt mit sem változó fiú, majd férfi valóban nem más, mint egy „kedves balfék”, semmi több.