Főkép A mesék megtanítják a gyerekeket arra, hogy felismerjék az élet magasabb rendű értékeit, ezzel elindítva azt a folyamatot, melynek végén élvezni tudják majd az irodalmi és művészeti alkotásokat.
Egyszóval a mese utat mutat a gyerekek számára önnön identitásuk felfedezésére, az életben betöltendő helyük megtalálására, hiszen azt sugallja, hogy a boldog és tartalmas élethez szükség van a nehézségekre és a veszélyekre, ám ezek elől nem szabad elmenekülni.
 
A mesék előadásmódja általában egyszerű, közvetlen, hallgatójával szemben semmiféle mércét nem állít, ezért senkinek sem kell úgy éreznie, hogy valami olyasmit várnak tőle, aminek nem tud eleget tenni.
Ebből adódóan a mese biztonságot kínál és reményt ad. Reményt arra, hogy minden jóra fordul…
 
A József Attila-díjas író, költő, Gyárfás Endre Márkus mester ezermester című meséje éppen ilyen, bár tagadhatatlanul magán visel néhány, a tanmesékre jellemző jegyet. De kit érdekel, ha közben képesek vagyunk belefeledkezni az erdő lakóinak (úgymint Mackó, Vadmalac, Nyuszi, Mókus, Róka, Borz, Süni és természetesen Márkus mester) kalandjaiba?
 
Történetünk elején a felsorolt erdőlakók éppen ádázul püfölik egymást. A kiváltó okot persze nem tudjuk, bár annyira nem haragudhatnak egymásra, hiszen amikor Mókus egy nagy szökkenés után csapdába esik, félreteszik nézeteltérésüket, és együtt próbálnak megoldást találni. Ami persze nem is olyan egyszerű.
 
Szerencsére még éppen idejében érkezik a helyszínre Márkus mester, és egy ügyes húzással megoldja a problémát. És ettől kezdve hol itt, hol ott, hol ekkor, hol meg akkor, de felbukkan. Különösen, ha valakinek segítségre van szüksége.
Márpedig kis barátaink esetében erre gyakran van szükség. Nem is tudom, hogy élhettek eddig anélkül, hogy komolyabb kárt tettek volna önmagukban, illetve egymásban.
 
Miközben Gyárfás Endre segítségével végigkísérjük életüknek egy bizonyos szakaszát, számos dolgot megtudunk róluk, illetve Márkus mesterről, aki bár a cím szerint ezermester, valójában még csak kilencszázkilencvenkilenc-mester. Ki tudja, a könyv végére talán meglesz az az ezredik is…
 
Sajnos nem igazán ismerem a szerző munkásságát, ám azt mostani meséjéből is le tudtam szűrni, hogy nagyon ért a gyerekek nyelvén, és birtokában van annak a bölcsességnek, ami feljogosítja őt ilyenfajta történetek írására.
 
Mint ahogy Szegedi Katalinnak is minden joga megvan ahhoz, hogy gyerekkönyveket illusztráljon, hiszen képei rendre a mesék és csodák birodalmába vezetnek. Még akkor is, ha nem tündérek, királykisasszonyok, boszorkányok, hanem egyszerű állatok és manók szerepelnek rajtuk.
 
És éppen ezt szeretem benne oly’ nagyon: bármilyen közegben képes megtalálni a módját annak, hogy miközben tökéletes harmóniát alkot a szöveggel, illetve annak mondanivalójával, önmagát adja.
 
Elsősorban azoknak a szülőknek ajánlom a könyvet, akik szeretnék rávezetni csemetéjüket a barátság, a szeretet és az összetartozás fontosságára. Akik Márkus mesterhez hasonlóan maguk is szívesen lennének az ezredik hivatás mesterei.
 
De nyugodt szívvel kézbe vehetik azon felnőttek is, akik egy-egy röpke percre visszavágynak abba a biztonságot nyújtó világba, ahová a mesék által juthatnak. Ki tudja, egyesek talán még tanulhatnak is belőle…