Főkép Az ifj. Alexandre Dumas (1824. július 27.–1895. november 27.) Alexandre Dumas (1802-1870) és annak elképesztően sok szeretője közül az egyik, Marie-Laure-Catherine Labay (1794-1868) törvénytelen gyermekeként jött a világra.
Bár a fiú sikeres regény- és drámaíró lett, halhatatlanná kétségtelenül életrajzi elemekre épülő regénye, A kaméliás hölgy tette, mely minden idők egyik legfelkavaróbb szerelmi története.
 
Főszereplője, a tragikus sorsú Marguerite Gautier alakját Dumas valós személyről mintázta. A lány Alphonsine Plessis néven született egy parasztgazda lányaként. Apja a szóbeszéd szerint eladta őt a cigányoknak.
Így került Párizsba, ahol Marie Duplessis néven varrónőként dolgozott mindaddig, amíg egy vendéglős fel nem figyelt különleges szépségére.
A vendéglőst egy másik férfi követte. Majd egyre újabbak érkeztek… és a lányból rövid idő alatt korának legünnepeltebb és legkapósabb kurtizánja lett.
 
Aki bár megosztotta kegyeit Párizs sok gazdag és nemes férfijával, tartós hírnevét egy elszegényedett fiúnak (ez volt az ifjú Dumas) köszönhette, akivel 1844 őszén rövid, keserédes románcba keveredett.
A fiú által kezdeményezett szakítás után Marie más férfiaknál (többek között a zeneszerző Liszt Ferencnél) keresett vigaszt, majd férjhez ment egyik udvarlójához. Betegsége egyre jobban eluralkodott rajta, ezért nem tudta folytatni nagyvilági életét.
A mindössze huszonhárom éves lány 1847. február 3-án magányosan halt meg.
 
Dumas egy apjával tett utazásról hazafelé értesült Marie haláláról. Hazaérkezése után elment a házához, ahol oly sok kellemes percet töltöttek együtt, majd 1847 májusában kivett egy szállodai szobát, újraolvasta a lány hozzá írt leveleit, és nekilátott a regénynek, amely egy évvel később jelent meg, és világhírűvé tette.
És amit 1852-ben saját maga alkalmazott színpadra. A darab sikere talán még a regényét is felülmúlta.
 
Erre a népszerűségre építve komponálta Guiseppe Verdi La Traviata című, talán legnépszerűbb operáját.
Sőt, Marie Duplessis / Marguerite Gautier története számos filmest is megihletett. Mivel jelen írásom tárgya az 1976-ban Robert Knights által rendezett verzió, a többivel most nem igazán foglalkoznék.
 
Legfeljebb olyan szinten, hogy a híres párizsi kurtizán bőrébe az eltelt évtizedek alatt olyan hírességek bújtak – többek között –, mint Sarah Bernhardt (1911-ben), Alla Nazimova (1921-ben), Greta Garbo (1936-ban), Kate Nelligan (1976-ban) és Greta Scacchi (1984-ben); míg Armand Duvalt olyan színészek alakították, mint Lou Tellegen (1911-ben), Rudolph Valentino (1921-ben), Robert Taylor (1936-ban), Peter Firth (1976-ban) illetve Colin Firth (1984-ben).
 
Szóval ott tartottunk, hogy létezik egy 1976-os filmadaptáció – ez jelen írásom alapja / tárgya –, melynek forgatókönyvét ifj. Alexandre Dumas regénye alapján Edmund Gosse írta. Nem tudom, kinek mekkora szerepe van abban, hogy a végeredmény ilyen lett, de egészen le vagyok nyűgözve.
Ritkán van az ember gyerekének olyan élményben része, amikor egy adaptáció nagyobb hatással van rá, mint az eredeti alkotás.
 
Márpedig jelen esetben ez történt. Hiszen a mű ilyetén feldolgozása olyannyira érzékeny, megrázó, drámai és egyben elgondolkodtató, hogy nyugodtan nevezhetjük – a szó legjobb értelmében – klasszikusnak.
Ha ezt nézzük, egyetlen percig sem érezzük túlzásnak azon állítást, miszerint ez minden idők egyik legfelkavaróbb szerelmes története.
 
Már csak azért is, mert jelen esetben egyetlen szereplő számára sincs megváltás. Sem feloldozás. Viszont azzal, hogy Margit szerelme jövőjének érdekében képes lemondani az olyannyira áhított boldogságról, olyan erkölcsi magasságokba emeli őt, ahová az őt megvetéssel sújtó képmutatók soha nem érhetnek fel.
 
Az egész filmen végigvonul egyfajta melankólia, ami a végkifejlet felé olyan szintű drámaisággá terebélyesedik, amit szinte elviselni sem lehet.
Miközben a szereplők cselekedeteit és döntéseit figyeljük, lassan de biztosan kérdések és gondolatok kezdenek megfogalmazódni bennünk, melyek még az utolsó képkocka után hosszú idővel is kísértenek bennünket.
 
Persze mindezt jól hangsúlyozza a film kamaradarab jellege: a kevés szereplő, a zárt terek, és az, hogy semmilyen formában nem jelennek meg sem a közvetlen napi, sem a kort nagyban befolyásoló történelmi események.
Mindettől nem csupán a drámai hatás fokozódik, hanem egyfajta világtól elzárt lebegő burokban érezzük magunkat, ahol újra és újra szembesülünk a kor vitatható erkölcseivel és képmutatásával.
 
Gondoljunk csak Armand apjára, aki a Margittal folytatott beszélgetés során családja jó híréért aggódik, a fiának viszont azt mondja: tartson nyugodtan szeretőt, de ne éljen együtt vele. Hát milyen világ az, ahol egy kitartott nő nem más, mint árucikk, amiért fizetni kell, de megtartani nem szabad?
 
Kate Nelligan olyan ihletetten és mély átéléssel alakítja a szerelméért mindent feláldozó, tragikus sorsú kurtizánt, hogy az ember legszívesebben anyatigris üzemmódba kapcsolna, és mindent megtenne annak érdekében, hogy megvédje őt – önmagától, és egyben mindenkitől, aki fájdalmat okoz(hat) neki.
Szóval összesen egyetlen embert engednénk közel hozzá: az őt tiszta szívből, rajongásig szerető Armand Duvallt.
 
És nem hagynánk, hogy akár egyetlen percre is elváljanak egymástól. Ebben az esetben talán (de csak talán) képesek lennénk változtatni azon, ami eleve elrendeltetett. Ha nem is végleg, de legalább időlegesen.
Hiszen a tüdőbaj, amiben Margit szenvedett, és ami akkoriban gyógyíthatatlan betegségnek számított, úgysem hagyta volna, hogy együtt öregedjenek meg…