FőképHa az ember a kispolgári létről olvas, annak minden kicsinyességével és taszító vonásával együtt sokszor mégis egy szerethető világ képét alakítja ki magában. Eddig legalábbis így gondoltam.
Aberto Moravia ifjúkori regénye azonban egy csapásra meggyőzött az ellenkezőjéről.

A két világháború közötti Olaszországba kalauzoló regény megbízható forrása és hiteles lenyomata egy tőlünk már oly távol eső korszaknak, egy elzárt világ hangulatának. Moravia pedig hihetetlen elemző képességgel megáldva vizsgálja az időszak atmoszféráját és tipikus szereplőit, a minden iránt közömbös római kispolgárokat.

Főszereplői valóban egytől egyig jellegzetes figurái nem csak az olasz, de általában véve a teljes kispolgári világnak.

A mindössze két napot felölelő cselekmény is ezt a gondolatiságot támasztja alá: Leo, egy idősödő özvegyasszony, Mariagrazia Ardengo meglehetősen tehetős szeretője úgy érzi, eljött az ideje annak, hogy felbontsa kapcsolatukat.
Az őt biztonságba ringató kötelékből azonban csak egy valaki, szeretőjének lánya, Carla billentheti ki. A gazdag férfi ugyanis úgy dönt, hogy a kalandkeresésnek ennél izgalmasabb és aljasabb módját nem találhatja meg.

A lány, Carla, némi tépelődés után, de egyébként nagyon szívesen játssza megalázó játékát édesanyjával, és hogy bűntudatát leplezze, önmagával is elhiteti, hogy mindezt egy ,,új élet”, egy szebb sors kedvéért teszi.

A történéseket leginkább elszenvedő alany azonban pont ő, aki csak kitörni igyekszik a család megrögözött szokásainak börtönéből.
Közönyös, passzív és békeszerető, akinek magányban, unalomban és fásultságban eltöltött húszas éveit ez az egyetlen dolog kavarja fel, és e kétségbeesés teszi lassan élete egyetlen értelmévé ezt a szeretett férfit, a számító pénzembert, Leo Merumecit.

Mariagrazia sejti, majd később pontosan tudja, hogy milyen érzelmek kavarták fel lánya és szeretője lelkét, és tenni igyekszik ellene.
Az ő egyetlen célja ugyanis az, hogy Leo az övé maradjon, és akár még lányával is képes lenne osztozni rajta.

Elvakult, szűk látókörű és kétségek közt vergődő ez az életének derekán járó özvegyasszony, akit talán nem is a szerelem, hanem ez a különleges melankólia vezérel tetteinek ösvényén. Az érzelmekkel képes számolni, azonban az emberi gonoszság és pénzéhség, e két tulajdonság, mely Leo cselekedeteit motiválja, nem szembeötlő számára.

Ahogyan haladunk előre az időben, és a végkifejlet egyre kiszámíthatóbbá válik, a legközömbösebből hirtelen a legszerethetőbb alakká a naiv, sokáig mit sem sejtő Michele, Mariagrazia fia lép elő.
Michele az, aki rendkívüli módon reagál a Carla, Mariagrazia és Leo között feszülő szerelmi háromszögre: önmagába néz, ám csak döbbenetes közönyt és tehetetlenséget lát, amelytől megijedve úgy gondolja, mindenképpen cselekednie kell.

Fegyverrel támad Leo ellen, azonban a kísérletet elhibázza, nekünk pedig okot ad a reményre, hogy talán elérkezett a fordulópont, és az esemény kirántja legalább őt, a legártatlanabb szereplőt a közömbösség csapdájából.

A csalódás azonban elkerülhetetlen: Michele bár belátja, hogy a szerelem és a család gyógyír a közöny sebeire, mégsem teljesíti a számára kijelölt feladatot.
Közeledni próbál ugyan Lisához, Leo a cselekményben fel-felbukkanó régi szeretőjéhez, azonban belső konfliktusát, mely élete majdnem két évtizedében végigkísérte, aligha oldhatja fel sikeresen.

A regény egész légköre, cselekményvezetése, Moravia feszültségteremtő eszközei béklyókba kötik az olvasó tudatát is: megmérgeznek a közönnyel és elhitetik velünk azt, hogy a gonoszság, a lélek sötétsége nem mindig érdemel büntetést.

Az egyhangúságot néha megtörő féltékenységi jelenetek, Mariagrazia számonkérései és követelései Leóval szemben, Carla időnkénti rettegése emberközelivé teszik az egyébként fojtogató, szorongató korszak képeit, felhőtlen élményekkel azonban aligha léphetünk ki ebből a bizony sokszor nem is olyan szerethető világból.