FőképIsmét egy olyan banda lemeze került a lejátszómba, akikről korábban semmit sem hallottam, és a mostani találkozás is mindössze annak köszönhető, hogy az interneten láttam a „Save Me” című számuk klipjét.
Ami egyrészt érdekes volt, másrészt megtetszett Brent Smith hangja. A zene olyan rock-metal keveréknek tűnt, nem rossz, de semmi izgalmas - legfeljebb valami rezonancia, mely szerint ott van bennük a lehetőség.

A floridai illetőségű Shinedown harmadik stúdiólemeze hallatán viszont csak ámultam és bámultam, s nem utolsó sorban füleltem.

Azt eddig is tudtam, hogy igazán bulis, a hagyományokkal lazán bánó rockzenét csak amerikaiak tudnak játszani - biztos a sok hamburger miatt, vagy tán a levegő hat így az ottaniakra.
A jelenség tudományos vizsgálatot igényel, remélem egyszer valaki majd a végére jár az ügynek. Érdemes lenne a kutatást a Shinedown ténykedésére összpontosítani, mert amit művelnek, az példa értékű.

Itt van például rögtön az albumnyitó „Devour”. Menetelésszerű intró után zajongani kezdenek a gitárok, majd belép az énekes és rögtön elszabadul a pokol.
Brent Smith megszállott katonaként üvölti a szöveget, hogy aztán a refrén fogós dallama még jobban felpörgesse a hangulatot. A masszív ritmusszekció olyan groove-ot pakol mindez alá, hogy csak lesek.

Ráadásul a dob sokkal élettelibben szól, mint amire a Metallica öt év készülődés után képes volt.

A gitárosok hihetetlen lazán riffelnek, egyszerre háttérben és előre tolakodva - már ennyiből is nyilvánvaló, a producer jó munkát végzet a keverőpult környékén.
Nem véletlenül ez a szám lett az első kislemez-dal, s persze a slágerlistákra is felkerült, no meg az amcsi rockrádiók is rendszeresen játszották.

Ha egy laikusnak egyetlen nótával képe prezentálnom, miért szeretem az efféle zenét, biztosan a „Devour”-ral példálóznék. Erő, lendület, érzelem, szabadság, pozitivizmus - és akkor még nem szóltam a némileg politikus szövegről. Zseniális és kész.

Ilyen intenzív kezdés után már csak egyetlen cél lehetett a zenészek szeme előtt: nem elrontani a folytatást.

A címadó „Sound of Madness” kicsit lassabb tempóval érkezik, azonban hihetetlen módon ugyanúgy betölti a teret, mint elődje. A groove továbbra is velünk van, Brent Smith fura szövegével, a belassuló, itt is fogós refrénnel, az öntudatos gitárokkal egyetemben.

Levegőt nagyobb mennyiségben a harmadik szerzemény („Second Chance”) alatt bírtam magamba szippantani, miközben belsőmet nem csak az éltető keverék, hanem valami nagy-nagy pozitív érzés járta át.
Ez főként - azt hiszem ezt sokszor leírom még - Smith érzelemdús, bársonyoshoz közeledő hangjának köszönhető, amit a refrén alatt felerősödő hangszerek csak még jobban kiemelnek (zongora és vonósok a háttérben - bár ez utóbbi bizonyára elektronikus toldalék).

Szóval Smith nem rest, és ha úgy hozza a szükség, alaposan kiengedi a hangját, de nála ez nem üvöltés, hanem csak még erőteljesebb ének. Le vagyok nyűgözve, mivel efféle teljesítményt szerfölött ritkán hallok lemezen. No és a szöveg sem utolsó.

A bámulásra nem sok idő jut, mivel érkezik a „Cry For Help”, ami ismét felpörgeti a tempót, tudatosítva a jelenlévőkkel, hogy élünk, és ezt például mozgással jelezhetjük környezetünk felé (bólogatás, stb.).
Azért ez valamivel, de éppen csak valamivel lassabb, mint a nyitó nóta, ellenben van benne valami zabolátlan vadság, három perc húsz másodperc alatt földbe döngöli a hallgatót - kivált megfelelő hangerőn.
Érdekes módon Smith itt torokhangon énekli a refrént, de van még itt pár dögös riff is. Szeretem.

A következő szám az egyik kedvencem az albumról. Pedig ballada, lassúdad, érzelmes meg minden. De tetszik a szövege (valaki szerelmes valakibe és ezt szavakba foglalja - szóval semmi új), az énekhangtól meg simán libabőrös leszek.
Szentimentális és szeszélyes - de zeneileg nagyon okosan kitalálták, csöpögős soft rock helyett elszállós rock, amit időnként felráznak, s ettől fura módon tartása lesz az egésznek.

A következő „If You Only Knew” az egyetlen opus, melyet tölteléknek tartok az albumon, bár az is lehet, hogy csak az előző után hiba volt egy újabb érzelmes nótát beiktatni.
Ha jól értelmezem, akkor ez egy el nem küldött szerelmes levél, amit őrizgetünk, bízva a kedves visszatértében. Érzek benne egy kis melankóliát - aki sosem művelt ilyet, nem biztos, hogy teljes mértékben átérzi ennek szépségét.

Az előzőből kimaradt energiát ügyesen betuszkolták a „Sin With A Grin” négy percébe. A kimondottan fogós kórus mellett érdes gitárjáték viszi a prímet, de ez nem baj, ettől csak húzósabb lett.

A „What a Shame” - epikus és személyes egyszerre. Lágy gitárpengetéssel indul, aztán belép Smith, és megfontoltan citálja sorait, egészen a kettős refrénig, hogy aztán erőteljes hangja felíveljen az egekig (a hangszerek persze oda is követik), majd rövid körbetekintés után visszahuppan a földre.
A tempó végig a közepesnél valamivel lassabb csupán, ennek ellenére érződik benne az erő, az energia. Végig érződik egyfajta dacos beletörődés, öntudat, elégedetlenség - ez is nagyon tetszik.

Ehhez képest a „Cyanide Sweet Tooth Suicide” sokkal direktebb, gitárcentrikus szerzemény, a szokásos fogós refrénnel.

A „Breaking Inside”-ról nem tehetek róla, de minden alkalommal a Nickelback jutott eszembe, mivel a gitárjáték és az énekstílus is a kanadaiakra hajaz. Az ő lemezeiken vannak ilyen számok, és mivel azokat is kedvelem, ez is tetszik.

Zárásként - várakozásommal ellentétben - nem egy ultragyors, hanem egy balladisztikusabb szerzemény érkezik, némi epikus beütéssel. A zongora és az ének összjátéka tetszetős - emlékezetes búcsú, az biztos.

Brent Smith a Billboard.com-nak nyilatkozva kijelentette:„Itt az ideje, hogy felülemelkedjünk magunkon, igen, szó szerint túl kell szárnyalnunk mindazt, amit valaha ember stúdióban összehozott.
Szeretnénk egy monumentális hard rock lemezt csinálni, amit rajongótáborunkon kívül is nagyra értékelhetnek, de egyben a legvadabb, legelszabadultabb és legkeményebb felvételeinket rátenni az albumra...akár még össze is jöhet.”

Bár úgy érzem, nem sikerült megírniuk és felvenniük minden idők legjobb rocklemezét, a műfajon belől ez egy nagyon jó kis lemez, aminek gyakori hallgatása nem csupán az ember életkedvét adja vissza, de jóféle energiával is feltölt.

Az együttes tagjai:
Brent Smith - ének
Barry Kerch - dob
Zach Myers - gitár
Nick Perri - gitár
Eric Bass - basszusgitár

Közreműködők:
Chris Chaney - basszusgitár
Tim Pierce - gitár
Dave Bassett - gitár
Rob Cavallo - gitár, zongora
Jamie Muhoberac - billentyűs hangszerek
Bobby Huff - billentyűs hangszerek
Robbie Huff - gitár
Dale Oliver - gitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Devour
2. Sound of Madness
3. Second Chance
4. Cry For Help
5. The Crow and the Butterfly
6. If You Only Knew
7. Sin With A Grin
8. What a Shame
9. Cyanide Sweet Tooth Suicide
10. Breaking Inside
11. Call Me

Diszkográfia:
Leave a Whisper (2003)
Us and Them (2005)
The Sound of Madness (2008)