Főkép

Az első kérdés, ami felmerült bennem, mielőtt hozzáfogtam volna jelen cikk megírásához, az volt, hogy vajon van-e még olyan ember, aki ne ismerné a filmtörténet egyik legnagyobb alkotását, A Keresztapát. Ha pedig van, akkor vajon az én tisztem lenne-e, hogy megismertessem vele. A válasz egyértelmű nem, ezt a nagy ívű eposzt mindenkinek egyedül, magának kell felfedeznie. Vagy sehogy…

A történetről, a cselekményről így tehát ezen cikken belül egy szót sem fogok ejteni. Helyette inkább megpróbálom bemutatni a könyvet, ami megmozgatta Francis Ford Coppola fantáziáját, és végül egy akkora hatású filmet inspirált, ami után már nem készülhetett maffiafilm legalább egy rekedt hangú szereplő nélkül.

Mario Puzo sok egyéb, az olasz-amerikai maffiával foglalkozó könyvet írt, leghíresebb műve mégis az eredetileg 1969-ben megjelent A Keresztapa. A könyv és a pár évvel később született film között nincsenek lényeges eltérések, valójában ugyanazt a cselekményszálat követi mindkettő, ugyanazon sorrendben.

A legnagyobb különbség, hogy a regény gyakran kitér olyan részletekre is, amelyekre a film már nem figyelt oda eléggé. Ilyen például a kegyetlen, de megingathatatlan hűségű Luca Brasi, akinek a karakterét sokkal alaposabban megismerhetjük, és durvább dolgokat is olvashatunk felőle, mint annak a bizonyos karmesternek az esete.

Aztán ott van Don Corleone keresztfia, a kétségkívül Frank Sinatráról mintázott Johnny Fontaine, akinek a személyes drámája egy külön szál a könyvben. Plusz érdekesség, hogy a Vito Corleone felemelkedését bemutató szál itt egy külön negyvenoldalas fejezetet tesz ki, a trilógiában mégis csak a második részbe építették be ezt.

Nem térek ki minden egyes eltérő részletre, viszont úgy általában nagyon lényeges, hogy a könyv egynéhány dologról sokkal nyíltabban mer beszélni, mint az egyébként is fajsúlyos filmváltozat. Csak egy példa: amikor New York családfői a világbank egyik dísztermében tartanak megbeszélést, Puzo utal rá, hogy a világ valódi irányítói szoktak itt összegyűlni. Később az egyik Don mellékesen megjegyzi, hogy ha nem csinálnak rendet egymás közt, akkor valószínűleg úgy elharapódzik a helyzet, mint amikor Hitlert sem állították le időben…

Bár a regény csak a film elkészülte után vált igazán sikeressé, ugyanazokat az erényeket - s helyenként még többet - hordozza magában, mint Coppola örökzöldje. Sorolhatnám, hogy kiknek ajánlom elolvasni, de a lista valószínűleg végtelen hosszú lenne.

Egy mellékhatásra azért felhívnám a figyelmet: garantáltan mindenki rajongójává válik, és aki már eddig is rajongott a filmért, annál fennáll a veszély, hogy végtelen önuralommal fog sétálgatni embertársai közt, lassú karlendítéssel fog utasításokat adni, és nem lesz többé kedve sorban állni a hivatalokban.