Nick Hornby: Betoncsók

Nick Hornby az eredetileg 1995-ben megjelent Pop, csajok, satöbbivel (High Fidelity) lett ismert és elismert író.

A Betoncsók (Slam) mindössze az ötödik regénye, de írt ő sok minden egyebet, például zenei, illetve könyvkritikákat, stb. És ez az első könyve, ami kimondottan ifjúsági, bár így vagy úgy csaknem minden korábbi regényében volt valami, amit a 20 alattiak és értékelhettek. És persze ezt meg bárki felnőtt élvezettel olvashatja, akinek tetszettek az eddigiek is.

Hanem itt mégiscsak egy tizenhat éves srác, Sam a főszereplő. Intelligensebb fajta ürge ő, aki a mindössze 32 éves anyjával él. Feltett szándéka, hogy ne essen ugyanabba a hibába, amibe a szülei, azaz, hogy túl korán legyen apa. Nem akarja ugyanúgy tönkrevágni az életét, szeretne egyetemre menni meg minden, ám a tiszta fejű gondolkodás még nem garancia arra, hogy ez sikerülni is fog…

Így esik, hogy Sam teherbe ejti Aliciát, a lányt, akivel életében először szexelt (bár nem máris az első alkalommal). Hiába figyelt, öt másodperc alatt megváltozott az élete. Ez persze nem derül ki azonnal, s a gondokat tetézi, hogy a köztes időben el is hidegülnek egymástól. Alica pedig meg akarja tartani a babát…

Samről azt is fontos tudni, hogy szabadidejében gördeszkázik, és szokása beszélgetni a szobája falán lógó poszteren látható Tony Hawkkal (aki a deszkázás koronázatlan királya meg ilyenek). Az vesse rá az első követ, akinek nincs valami apró furcsaság az életében. Más kérdés, hogy a többséggel nem esik meg, hogy egy poszter elvarázsolja, és a jövőbe repíti…

Persze ezt a húzást sem holmi fantasy-ből meg mágikus realizmusból kölcsönzött módszerrel oldja meg Hornby, hanem a rá jellemző lazasággal és természetességgel: Sam elalszik, aztán a jövőben ébred, és megtapasztalja, mi hogy lesz, ha már megszületett a fia, aztán visszatér a jelenbe, és folytathatja a tépelődést, hogy jajmilesz.

Hornby stílusa ugyanolyan közvetlen, mint ahogy eddig megszokhattuk (ahogy M. Nagy Miklós fordítása is élményszámba megy), és úgy hiszem, valóban képes lehet úgy megszólítani a fiatalokat, hogy azok is levegyék, miről beszél. Akik meg már nem annyira ifjak, ill. van némi tapasztalatuk a gyerekek terén, azok bizonyára úgy érzik majd, hogy van abban életbölcsesség meg igazság, amit írónk elővezet.

Különben teljesen hétköznapi dolgokról szól a könyv, régen sem volt ritka, hogy ilyen fiatal fővel váljanak szülővé emberek (példának okáért anyai nagyanyám is 17 volt, mikor első gyerekét megszülte), legfeljebb a mai társadalmi berendezkedés ad más hátteret a dolognak.

De ugyanúgy megesik, és Hornby azt mutatja be, hogy attól még nem dől össze a világ, nem kell belehalni, ugyanakkor arra sincs garancia, hogy az ilyen párok hosszú távon is együtt tudnak maradni.
De ettől függetlenül még lehetnek jó szülők, és lehet normális élete a gyereküknek, feltéve, hogy minél több szeretetet kapnak. Csak ezt ő mindenféle pátosz nélkül tudja leírni. Ezért is szeretjük olyan sokan.