Sebastian Faulks: Az ördög táncba visz
Írta: Galgóczi Tamás | 2008. 07. 25.
Idén lenne száz éves Ian Fleming, ha időben lemondott volna a dohányzásról és az ivásról. Ez eszében sem volt, így 56 évesen (1964. augusztus 12.) távozott az árnyékvilágból, maga mögött hagyva tizenkét regényt, kilenc novellát és egy modern mítoszt.
Sosem tudjuk meg, merre vitte volna tovább James Bond figuráját, mivel az utolsó években gyakran panaszkodott, hogy kiégett és nehezére esik új kalandot kitalálni.
Ráadásul a kezdeti lelkesedés után a kritikusok alaposan leszedték regényeiről a keresztvizet, bár meglátásom szerint olyasmit kértek számon a 007-es könyveken, ami sosem volt bennük, lévén szimpla ponyváról van szó.
Halála után irodalmi öröksége kétes kezekbe került, gyakorlatilag ugyan Faulks könyve már a harminchatodik Bond sztori, az átlagemberben mégis inkább a filmek kapcsolódnak a mítoszhoz, nem pedig a regények.
Ez a helyzet nálunk is, hiszen a rendszerváltás után többen megpróbálták sikerre vinni a Bond könyveket idehaza, de senki sem ért el tartós eredményt, még mindig a mozis Bond a népszerűbb.
Ennek okát majd nálam okosabb kutatók feltárják egyszer, addig úgy vélem, egyszerűen hiányzik az a kollektív élmény, ami a hidegháborús világ nyugati felén megvan, így számunkra Bond pusztán egy izgalmas kémregény, nem pedig jelkép. Márpedig izgalmas könyvekből meglehetősen sok van a boltokban.
Ezzel a háttérrel kezdtem az ismerkedést Sebastian Faulks könyvével. Az első meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, a cselekményt nem napjainkba helyezte, hanem időben visszalépett nagyjából odáig, amikor a kifáradt franciák helyett az amerikaiak folytatták a háborút Vietnamban.
Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Fleming által leírtakat messzemenően figyelembe vette, számtalan megjegyzés utal a korábbi regények eseményeire.
Bár csak pár Fleming által írt könyvet olvastam, úgy érzem, ez a Bond némileg más, mint a korábbiak. Egyrészt amikor összetalálkozunk vele, mélyponton van, a visszavonulás gondolatával foglalkozik.
„Csupaszon állt meg a tükör előtt, és leplezetlen viszolygással tekintett a saját arcába. – Elfáradtál – mondta ki fennhangon. – Kiégtél. Vége.”
Ez a mentalitás korábban elképzelhetetlen volt
Másrészt a nők sem olyanok, mint máskor, CSUPÁN egyetlen leányzó kacérkodik hősünkkel, de kapcsolatuk fizikai beteljesülésére meglepően sokat kell várni.
Mindent összevetve Bond személyisége egyszerre válik árnyaltabbá és fakóbbá. A korábban megismert biztos ízléssel rendelkező angol sármőr, aki jó érzékkel választ italt és ételt, mindig ad az öltözködésére, vonzódik a szebbik nemhez, mindeközben profi ügynök is, szóval ez az ikonikus figura már majdnem olyan elszántsággal keveri az innivalóit, mint Maigret (bor, pezsgő, tömény), ráadásul öltözéke is gyakran kívánnivalót hagy maga után.
A cselekmény, természetesen ezúttal is izgalmas, egzotikus helyszíneken játszódik. Oroszok és amerikaiak matatnak a háttérben, miközben az aktuális főgonosz (Dr. Julius Gorner) ördögi tervén dolgozik.
Nem ragozom tovább, kellemes, tisztes iparosmunka ez a kis könyvecske, és bár hatalmas sikert vélhetően nem arat majd, a megszállott bondisták jó darabig erről beszélnek majd.
Sosem tudjuk meg, merre vitte volna tovább James Bond figuráját, mivel az utolsó években gyakran panaszkodott, hogy kiégett és nehezére esik új kalandot kitalálni.
Ráadásul a kezdeti lelkesedés után a kritikusok alaposan leszedték regényeiről a keresztvizet, bár meglátásom szerint olyasmit kértek számon a 007-es könyveken, ami sosem volt bennük, lévén szimpla ponyváról van szó.
Halála után irodalmi öröksége kétes kezekbe került, gyakorlatilag ugyan Faulks könyve már a harminchatodik Bond sztori, az átlagemberben mégis inkább a filmek kapcsolódnak a mítoszhoz, nem pedig a regények.
Ez a helyzet nálunk is, hiszen a rendszerváltás után többen megpróbálták sikerre vinni a Bond könyveket idehaza, de senki sem ért el tartós eredményt, még mindig a mozis Bond a népszerűbb.
Ennek okát majd nálam okosabb kutatók feltárják egyszer, addig úgy vélem, egyszerűen hiányzik az a kollektív élmény, ami a hidegháborús világ nyugati felén megvan, így számunkra Bond pusztán egy izgalmas kémregény, nem pedig jelkép. Márpedig izgalmas könyvekből meglehetősen sok van a boltokban.
Ezzel a háttérrel kezdtem az ismerkedést Sebastian Faulks könyvével. Az első meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, a cselekményt nem napjainkba helyezte, hanem időben visszalépett nagyjából odáig, amikor a kifáradt franciák helyett az amerikaiak folytatták a háborút Vietnamban.
Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Fleming által leírtakat messzemenően figyelembe vette, számtalan megjegyzés utal a korábbi regények eseményeire.
Bár csak pár Fleming által írt könyvet olvastam, úgy érzem, ez a Bond némileg más, mint a korábbiak. Egyrészt amikor összetalálkozunk vele, mélyponton van, a visszavonulás gondolatával foglalkozik.
„Csupaszon állt meg a tükör előtt, és leplezetlen viszolygással tekintett a saját arcába. – Elfáradtál – mondta ki fennhangon. – Kiégtél. Vége.”
Ez a mentalitás korábban elképzelhetetlen volt
Másrészt a nők sem olyanok, mint máskor, CSUPÁN egyetlen leányzó kacérkodik hősünkkel, de kapcsolatuk fizikai beteljesülésére meglepően sokat kell várni.
Mindent összevetve Bond személyisége egyszerre válik árnyaltabbá és fakóbbá. A korábban megismert biztos ízléssel rendelkező angol sármőr, aki jó érzékkel választ italt és ételt, mindig ad az öltözködésére, vonzódik a szebbik nemhez, mindeközben profi ügynök is, szóval ez az ikonikus figura már majdnem olyan elszántsággal keveri az innivalóit, mint Maigret (bor, pezsgő, tömény), ráadásul öltözéke is gyakran kívánnivalót hagy maga után.
A cselekmény, természetesen ezúttal is izgalmas, egzotikus helyszíneken játszódik. Oroszok és amerikaiak matatnak a háttérben, miközben az aktuális főgonosz (Dr. Julius Gorner) ördögi tervén dolgozik.
Nem ragozom tovább, kellemes, tisztes iparosmunka ez a kis könyvecske, és bár hatalmas sikert vélhetően nem arat majd, a megszállott bondisták jó darabig erről beszélnek majd.