Főkép

Amikor 1956-ban megjelent (angolul persze), azonnal sikerkönyvvé vált, és egyúttal beindult a találgatás: vajon megtörtént eseményről vagy kitalációról van szó.

Nos, közben eltelt ötven év, és köszönhetően az orosz levéltárak megnyitásának, valamint más források elérhetőségének, a kérdés eldőlni látszik. A legfontosabb, hogy előkerült az a hivatalos amnesztia, amely szerint Slavomir Rawicz 1942-ben kegyelmet kapott, hogy csatlakozhasson a Lengyel Hadsereghez.

Ez állítólag annak a titkos megállapodásnak volt a hozadéka, amelyben a lengyel emigráns kormány megegyezett a német támadás miatt szorult helyzetbe került Sztálinnal, hogy a fogoly lengyel tisztek kényszermunka helyett inkább a németek ellen harcoljanak. Az így megszabadult katonák többsége az angolok uralta Perzsiában kötött ki.

Ezen kívül úgy hírlik, létezik egy, a szerző által írt levél, melyben az 1942-es általános lengyel amnesztia utáni időket meséli el: miként is csatlakozott újra a Lengyel Hadsereghez (s ez nem egyezik a nyomtatásban közreadottakkal).

Számosan vannak, akik úgy vélik, Rawicz szándékosan változtatta meg a neveket és a helyszíneket, pusztán emléket kívánt állítani az akkori eseményeknek. Ha nem valós úti beszámolónak fogjuk fel művét, hanem fikciónak, amely az emberi kitartásnak, az akarat diadalának állít emléket – nos, ebben az esetben is figyelemreméltó alkotásról van szó.

A könyv arról szól, hogy 1941-ben hat hadifogoly (három lengyel, egy lett, egy litván és egy amerikai) úgy dönt, esze ágában sincs meghalni egy szibériai munkatáborban, inkább megszöknek. Igen ám, csakhogy hosszas mérlegelés után kiderül, az egyetlen lehetséges célállomás India, ami testvérek között is legalább hatezer kilométerre van.

Sebaj. Az alkalmi baráti kör tagjai megszöknek, és GYALOG nekivágnak a reménytelennek tűnő útnak, át a hóval és faggyal borított Szibérián, a Góbi sivatagon és a Himaláján. Teszik mindezt térkép, nyelvtudás, felszerelés és élelem nélkül.

Útközben találkoznak egy fiatal lengyel lánnyal, aki szintén szökevény, így heten hagyják el a Szovjetuniót (akkor még így hívták), ám India határát – majdnem egy évvel később – csupán négyen lépik át.

A rettenetes gyötrelmekkel teli útról szóló beszámoló kissé szikár, visszafogott stílusa jól illeszkedik az elbeszélőről menet közben kialakult képhez.

A teljesség kedvéért hozzáteszem, hogy a könyvben leírt útvonalat a kilencvenes évek végén bejárta Benedict Allen (hivatásos felfedező és túlélő), és mivel életben maradt, fizikailag nem kizárható, hogy valaki a leírt módon jutott el Indiába.