Főkép

Miután A rózsa nevében Umberto Eco egyszer már dekonstruálta a krimit, az eddig inkább költőként ismert Karafiáth Orsolya komoly kihívás elé állította magát első, hasonló motivikájú regénye megírásakor. Vélhetően ezért választotta a férfias Sherlock Holmes és a középkor helyett a detektívregény nagyasszonyát, Agatha Christie-t és a jelent.

A Maffia-Klub alapproblémája egy szerepjátszó krimi-klub egyik, csupán befogadott, ám a tagok közül sokakat meghódító közreműködőjének, Lajosnak az eltűnése. Az ő hollétét, vagyis inkább feltételezett halálának körülményeit kezdi felkutatni a félreérthetetlenül allegorikus nevű Ágota, aki egy jó Christie-regény hagyományaihoz hűen alapból mindenkit gyanúsnak talál. A rejtély megfejtéséhez kizárólag kör-emaileken, valamint a Lajos és a maffiás társak „tollából” származó írásműveken keresztül lehet eljutni. A nyomozás ekképp kiváló lehetőséget nyújt a posztmodern fabuláció, a kötet végi köszönetben valósnak sugallt vendégszövegek, a stiláris sokszínűség és a több nézőpontúság, valamint még számos második világháború utáni és ezredfordulós írástechnikai megoldás bevetésére.

A regény pontosan e változatosság miatt élvezhető igazán. A beágyazott történetek önmagukban, kis novellákként is izgalmasak, összerakva pedig egy Poirot-próbáló, gyilkos talány anatómiáját rajzolják ki. Az ezernyi nyílt és bújtatott utalás pedig le-felbukó fonálként tartja össze a szöveg szövetét.

Első regénynek egészen jól sikerült, a nyelvezeten és a mondatszerkesztéseken pedig szinte végig érződik a - hol finoman leplezett, hol harsányan az arcunkba ordított - költőiség, ami az igazán jó próza szerintem nélkülözhetetlen eleme. A Maffia-Klubból kiindulva, úgy érzem, még sok Karafiáth-regényre vevő leszek.