Főkép

Tíz óra ötven perc, Osztovits Levente terem. Két félsornyi újságíró lézeng az Amerikai Psycho írójának tizenegyre meghirdetett sajtótájékoztatójának helyszínén. Láthatóan felkészülten, legalábbis jegyzeteiket bőszen bújva várják a fesztivál idei díszvendégét, az idelátogatása alkalmával Budapest Nagydíjjal kitüntetett Bret Easton Ellist.

Pedig Ellis, aki az életben sokkal vékonyabb, mint azt a képekről sejteni lehet, már fordítója, M. Nagy Miklós társaságában méri fel a terepet. Meg kell mondanom, valamivel nagyobb felhajtásra, lelkesedésre számítottam, hiszen a szerző mindössze két interjút ad budapesti tartózkodása idején, tehát az érdeklődő zsurnalisztáknak marad a sajtótájékoztató.

Ami meglepően fesztelen légkörben zajlik, miután az utolsó, de még az utolsó utáni pillanatokban is befut néhány újságíró. Az oldott atmoszféra mindenekelőtt magának Ellisnek köszönhető, aki még a vélhetően ezerszer feltett kérdésekre is kellően bő lére eresztve, hol őszintén, hol titokzatosan, s nem egyszer kifejezetten humorosan felel.

Az irodalomra, s különösen a saját műveinek poétikájára és politikájára vonatkozó kérdések megválaszolását, ha teheti, kikerüli. Kifejti, hogy nem tartja magát „olyan” írónak, vagyis elsősorban nem a hatás, a siker, vagy épp az elmélet érdekli, hanem az írás puszta élvezete. Ezért valójában nem is tudja megmondani, melyik saját művét kedveli leginkább, hisz’ mindegyiket szereti, még ha ezzel látszólag ellentmond tegnapi nyilatkozatának, miszerint aktuális kedvence a Glamoráma lenne.

A Dosztojevszkijjel és Charles Bukowskival vont párhuzammal nem tud mit kezdeni. Tréfásan többször meg is jegyzi, hogy faggatói pontosabban fogalmaznak, mint ahogyan ő képes lenne, de jól látszik, hogy egyszerűen nem óhajt belemenni irodalomelméleti, kritikai kérdésekbe.

Mint ahogy a Magyarországról feltett kérdésekkel sem tud mit kezdeni. Budapest nyilvánvalóan tetszik neki, mivel egyrészt valóban gyönyörű város, másrészt pontosan tudja, hogy nem illik vendéglátói otthonát pocskondiázni. Arra a kérdésre, hogy milyen magyar írókat ismer, az eleve borítékolható választ adja: mindenütt, ahol jár, ugyanezt kérdezik tőle, az amerikai kiadók viszont nem kapkodnak az európai, különösen a kisebb nyelveken íródott szerzők műveiért, tehát le sem fordítják legjobbjainkat.

Arra pedig, hogy mi jut el kultúránkból, a magyar termékekből az USA-ba, nem a paprikát vágja rá, hanem a pornófilmeket. Habár az íróink, a konyhánk, a borunk nem elég híresek, mégsem kell szégyenkeznünk; valamiben azért sikerült nemzetközi szintre emelkednünk...

Sokkal bővebb választ kapunk viszont a zenére és a filmre vonatkozó kérdésekre. Kiderül, hogy Ellis utazgatás közben többek között New Ordert és Rufus Wainwrightot hallgatott, a hivatalos honlapján hallható zene pedig a honlapfejlesztő egyik rokonától származik. Ahogy azt is megtudhatjuk, hogy kedvenc filmjei közé tartozik nem csak a Keresztapa első két része, hanem Spielberg klasszikus családi sci-fije, az E. T. is.

És amikor elhangzik a furcsa kérdés, hogy mi Ellis véleménye az erőszakról, az író hosszas - láthatóan értetlenkedő, mi több, enyhe döbbenettel vegyes - tanakodás után azt feleli, hogy szereti az E. T.-t. Ennél frappánsabb választ nem is adhatott volna.

Azt ellenben nem különösebben nehéz kihúzni belőle, hogy könyvei megfilmesített változatai közül minden másnál jobban A vonzás szabályai fogta meg, mivel, saját bevallása szerint, ez áll legközelebb egyéni meglátásaihoz, ez rezonál leginkább a könyv lényegére.

És hogy miért adja el a megfilmesítési jogokat? Egyértelműen a pénzért. Az opcióért járó kisebb vagyonokat szerinte értelmetlen lenne elutasítani, aztán, miután megkapta az összeget, abban reménykedik, hogy végül nem kerül sor a tényleges megfilmesítésre.

Jómagam csupán egyetlen kérdést tettem fel a sajtótájékoztatón. A Holdpark önreflexív nyitánya, valamint a tény, hogy Ellis immár másodízben tér vissza egy korábbi témájához (az Imperial Bedrooms a Nullánál is kevesebb folytatása lesz), kíváncsivá tett az iránt, milyen lesz az új regény első mondata.

A válasz több volt puszta körülírásnál: „Megfilmesítették.” Az angol eredetiben ez persze nem egyetlen szó, ahhoz azonban elég egyszerű, hogy dísztelenebb, stílusában újfent a minimalizmushoz közelítő megformálást sejtessen. Ellis egyúttal azt is elárulta, hogy a regény megírásának okai tisztán érzelmiek. Az első kiadott mű megjelenésének huszadik évfordulóján újraolvasta a regényt; innen a késztetés, hogy megírja az évtizedekkel később történteket.

A Nullánál is kevesebb ráadásul, amint Ellis fogalmazott: tisztelgés Joan Didion előtt, akitől a mondatok összerakásától a fikcióval kevert újságíráson át számtalan írói kelléket és trükköt tanult. Vagyis, mint kereken kijelentette, „mindent”.

Nem tudom, pontosan mit vártam a személyes találkozástól, annyit azonban bizton kijelenthetek, hogy Bret Easton Ellis, aki egy kérdésre „betagozódni próbáló nonkomformistá”-nak vallotta magát, utánozhatatlan jelenség. Mint minden nagy író. Akarva-akaratlanul, de egy nihilista, a (túl)fogyasztói társadalom indukálta nihilizmusból ugyanakkor akár erőszakkal is kitörni igyekvő generáció hiteles szószólója.

A szerző életrajza