Főkép

Jakov Petrovics Goljadkin átlagos hivatalnok, átlagon felüli félelmekkel. Mint ahogy a kor csinovnyikjainak, neki is legfőbb problémája az előrejutás, vagy ha az nem sikerül, hát a „rossznyelvek” elkerülése. Annak ellenére, hogy rengeteg embert ismer, mégis félelmetesen egyedül van. Ezt a magányt nagyobbrészt végtelen gyanakvásának köszönheti. Hősünk élete nem is lenne említésre méltó, ha egy napon saját gátlásainak leküzdése eredményeként nem blamálná magát főnökei és ismerősei előtt. A nagy leégést követően, kétségbeesett bolyongásai során – még aznap este – furcsa idegent lát, majd meglepetésére másnap a hivatalban egy ugyanolyan nevű és ugyanolyan kinézetű ember áll szolgálatba pont ugyanabban az irodában, ahol ő is dolgozik.

Ez az a pont, ahol már annyira groteszkké válik könyv, hogy nem tudjuk sírjunk-e vagy nevessünk. Egyrészt rajta kívül senkinek nem furcsa, sőt fel sem tűnik, hogy két ugyanolyan ember dolgozik ugyanott, másrészt a furcsa idegen rögtön megkedvelteti magát munkatársaival és szinte azonnal tagja lesz az iroda legbelsőbb köreinek. Minden olyat megtestesít, amit idősebb kiadása nem, beleértve a nőismerőseivel szembeni becstelenséget is. Ez természetesen nem neki, hanem az eredeti Goljadkinnak okoz súlyos problémákat. Míg az ifjabb kiadású Goljadkinnak nem okoz gondot a kapcsolatteremtés és saját maga megkedveltetése, addig az eredeti csak saját gátlásaival küszködik.

Mindenki sejtheti, hogy a történetnek, bármennyire humoros is, nem lehet jó vége. A könyv végére igazi tanulságként azt a következtetést lehet levonni, hogy aki belsőleg átlagos, mindegy, mik történnek vele, a sorsa is átlagos marad.

A könyvet mindenkinek ajánlom, aki könnyed, ám mégis igényes szórakozásra vágyik, mert az elvárásokkal ellentétben a regény igen szórakoztató. Aki azonban nem szereti a groteszk helyzeteket, inkább valami másban keresse a szórakozást.