Főkép

Vegyünk egy postát. Tudod, azt a furcsa hivatalt, ami mindig elkeveri a leveleidet, felbontja a fontos küldeményeket és úgy általában is, szépen kilopkod mindenfélét a csomagjaidból. Amit lehet szidni, úgyis megszokta már. És akkor most vegyünk egy postást. Aki valószínűleg olyan jó harmincas lehet, ingben jár és állandóan ideges, késésben van, vagy csak szimplán épp menekül egy kutya, egy beszédes nyugdíjas, egy kiabáló öreg, esetleg mindhárom elől. Aki pont akkor csönget, amikor valami fontosban vagy benne, de sosem ugyanakkor, nehogy ki lehessen ismerni. Ha meg nem csönget, akkor betömködi a postaládádba a leveledet, így amikor kihúzod, úgy néz ki, mint amit egy tucatnyi kutya már megrágott korábban. És akkor még szerencsésnek mondhatod magad, mert nem hagyta kinn a viharban a küldeményt.

 

Tudod, az a nagy helyzet, hogy a postás is ember. Na jó, legalábbis valami olyasmi. Mert hát őt is várja otthon a családja, akiket valamiből el kell tartania, akiknek vacsorát kell adni, és akiknek mindenféle különös igényeik vannak. De a zoknikról se feledkezzünk meg. Azok fontosak. Csakúgy, mint az alkohol. Igazából persze csak az alkohol a fontos. Esetleg még a lóverseny. De egy kis vizezett scotch vagy egy jó üveg vodka azért csodákat tesz. Persze, ha más nincs, jöhet a sör is – néhány tucat dobozzal. Szóval ott tartottam, hogy a postás is ember. Kezdetnek például utálja a munkáját. Nem olyan nagyon szórakoztató ám a legnagyobb vihar közepette leveleket kihordani olyan helyeken, ahol a házszám sincs kirakva. Amúgy sem férnek be a szexuális segédeszközeid a postaládákba, ne csodálkozz, ha megrongálva kapod meg őket.

 

De mondjuk napi nyolc-tizenkét órát gürizni az idegőrlő hivatalban, levélkiválogatás közben sem épp egy leányálom. Sokkal inkább hasonlít egy lobotómiára. Amit egy recés élű fűrésszel követnek el, miközben épp egy diótörővel inzultálják a nemesebb testrészedet. Folyamatos túlórák, fájó karok, idióta főnökök, idegesítő kollégák, lehetetlen bürokrácia: mindezt éveken át, egészen addig, amíg fel nem mondasz – vagy amíg meg nem őrülsz. Az egyetlen kiút továbbra is az alkohol. Meg a nők, de azért az alkohol olcsóbb és kevesebbet kell vele törődni – bár kétségtelen, hogy a nőknek is vannak bizonyos előnyeik. Ennyi munka mellett mondjuk biztos nem tudod kihasználni ezeket. Ellentétben például egy öblös pohárnyi whisky kínálta előnyökkel.

 

Szóval itt van Charles Bukowsi, és mindezt megmutatja a számodra. De úgy, hogy közben eldobod az agyad. Aztán meg nem találod meg a sok üres whiskys üveg között. Főhőse, alteregója, Henry Chinaski nevű karaktere pedig teljesen a posta hatása alá kerül. Nem mintha igazán szeretne dolgozni, főleg nem postásként vagy hivatalnokként, de valami munkát kénytelen keresni, s látszólag ez is ugyanolyan rossz, mint a többi, csak talán kényelmesebb lesz kicsit. Aztán persze még véletlenül sem. Tévedése hosszú-hosszú éveken át meghatározza életét, az alkohol-nők-posta tengely mentén éli mindennapjait, szabadulni nem képes, noha erősen próbálkozik azon, hogy végre kirúgassa magát. Rövidebb-hosszabb kapcsolatai egy ideig örömet adnak, aztán csak nyűgöt; míg az alkohol legalább permanens boldogságban tartja. Fogyasztja is bőséggel.

 

Úgyhogy igen, Bukowski tud írni. Vagy mit tudom én, hogy tud-e írni: szórakoztató, ez biztos. Beledob főhősének hivatalnok- és postássztereotípiákkal teli világába, olyan könnyedséggel és hitelességgel, hogy legszívesebben egyhuzamban végigolvastam volna könyvét. A Postában megjelenik minden, ami vicces és humoros volt a ’60-as évek postarendszerében, Bukowski cinikus és legfőképpen életszagú stílusában pedig mindez valami veszettül élvezetes. No, azért nem lesz világmegváltás, ez nem az a kategória. Cserébe viszont merem garantálni, hogy ennél szórakoztatóbban és emlékezetesebben nem írtak még a postáról. És valószínűleg nem is fognak egy darabig.