FőképPrológus

Norman Harding bombaként robbant be az olcsó hotelszobába, és még azzal a mozdulattal, ahogy átugrotta a küszöböt, bevágta maga mögött az ajtót. A kulcsot kétszer is elfordította a zárban, aztán fogta az egyik rozoga széket, és a gombkilincs alá támasztotta.
A telefon a kis éjjeliszekrényen állt. Harding letérdelt mellé, és emlékezetből tárcsázta a számot. Az idegesség jobban megizzasztotta, mint a perzselő napsütés, ujjai majdnem lecsúsztak a telefon gombjairól.
– Ön külföldi telefonszámot tárcsázott – szólalt meg egy nyugodt női hang. – Kíván R-beszélgetést folytatni?
– Nem, az istenért, nem! – ordított türelmetlenül Harding, és a felesleges várakoztatás most óráknak tűnt számára. – Csak kapcsolja gyorsan, az egészet fizetem!
Aztán rájött, hogy nem intézheti el ennyivel, mivel egy előre felvett szöveget hall vissza. Az automata nyugodt hangon, ráérős tempóban közölte az instrukciókat, majd végre kinyögte, hogy Hardingnak a hármas gombot kell megnyomnia.
A másik oldalon hetedszer csengett ki a készülék, de senki nem vette fel. Harding úgy érezte magát, mintha mindenki elhagyta volna.
Még az Isten is…
A tizedik csengés után hosszan felhangzott a sípszó, ahogy az üzenetrögzítő bekapcsolt.
– Nincs sok időm, lehetőleg tömör és gyors leszek! – darálta Harding. – Azt hiszem, megtaláltam, amiért jöttem. De... de nem vagyok egyedül! Menekülnöm kell! Legfeljebb két percem van, hogy elhagyjam a szállodát. Ha eltűnnék…
A folyosóról csörömpölés és ordítozás hallatszott, a következő pillanatban pedig megremegett a bezárt ajtó. Valaki elkapta a kilincset, és türelmetlenül rángatni kezdte.
– Rám akadtak! – hadarta Harding, szinte sírva. – Félek, hogy az ajtó nem bírja sokáig! Ha eltűnnék, keressék…
Valami nehéz tárgyat vágtak az ajtónak, amitől az tenyérnyi helyen berepedt.
– Keressék a Sivatag Szemét! A dokumentumokat elrejtettem! A szobrokkal együtt biztos helyen vannak! Keressék a Sivatag Szemét, aztán…
Egy lövés dörrent, majd még egy, a zár pedig nem bírta tovább. A következő rúgásnál beszakadt az ajtó, de a szék még tartotta valamennyire. Harding kétségbeesve túrt az ágyneműje alatt, mígnem rátalált 22-es kaliberű fegyverére. Ellenőrizte a tárat, aztán háttal a falnak vetette magát, és a bejárat felé célzott, amit most már sikeresen berúgtak. A tönkretett ajtó a falnak csapódott, Norman Harding üldözői pedig azon nyomban beözönlöttek rajta.
– Áldozzanak szamarat! – ordította eszeveszetten a férfi, befejezve üzenetét. – Áldozzanak… szamarat!
Ő lőtt elsőként, de csak az egyik támadó vállát találta el: a másik két golyó elsüvített a betolakodók mellett, s mögöttük a falba vágódott. A legelöl haladó férfi kilőtte Harding kezéből a forgótárast, aztán egyikük kezében kis géppisztoly tűnt fel. Harding megbénult a fájdalom és a rémület együttes erejétől, de ideje sem lett volna elrugaszkodni a helyéről: amint meglátta a fegyver csövét, már fel is csapott a torkolattűz.
Tompán érzékelte a fájdalmat, ahogy egy egész sorozat lyuggatta szét a testét, majd a fegyver elhallgatott.
Utolsó erejével szóra nyitotta a száját, és már meg sem próbált védekezni.
– A… Sivatag… Szeme… – bugyborékolta elhaló hangon, és érezte, ahogy egész teste elzsibbad anélkül, hogy ő bármit is tehetne ellene. – Áldozzanak… szama… rat…
Az egyik álarcos ekkor Harding fejének szegezte a fegyverét, és gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt.

***
Felállt, elsétált az asztalok mellett, aztán kihúzta magát a mindeddig zárva tartott kétszárnyú ajtó előtt. Fogott egy pezsgőspoharat, és egy kis tortavillával csilingelni kezdett rajta, mígnem teljes csend lett a teremben. Mindenki felé fordult, ő pedig büszke mosollyal az arcán beszélni kezdett.
– Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves vendégeim! Elérkeztünk a vacsora végéhez, jöjjön hát az est fénypontja! Önök közül többen is megtiszteltek jelenlétükkel egy évvel ezelőtt, amikor háromnapos kiállítást rendeztem kastélyomban az ősi kelta kultúra jegyében. Ezúttal azt hiszem, még szerencsésebbnek mondhatom magam, hiszen az idei kiállítás kereken egy hétig tart majd, s ezalatt önök, drága barátaim, alaposan megismerkedhetnek az ókori Egyiptom csodáival, kincseivel, lakóinak és urainak mindennapi életével…
A teremben tapsvihar tört ki, és Lord Roberts valósággal fürdött az elismerő gesztusban. Megvárta, míg elhal a taps, aztán folytatta.
– A kastély több mint hetven százalékát alakítottuk át ideiglenes múzeummá. A felsorakoztatott műkincsek zöme a középbirodalom időszakából származik, mely Krisztus előtt 1991-től 1786-ig tartott, s mindössze két dinasztia uralkodott ekkor. Természetesen a többi korról sem feledkeztünk meg: a keleti szárnyban találhatják az óbirodalom bemutatását, s egy élethű makettegyüttest a piramisokkal és a környező tájjal. A déli szárny az újbirodalom korát hivatott bemutatni: Egyiptom ekkor élte új és egyben utolsó virágkorát, és területe is ekkor volt a legnagyobb. A késői birodalom korát, Egyiptom hanyatlását az alagsorban tekinthetik meg. Az északi és a nyugati szárny foglalkozik a középbirodalom csodáival, ajánlom, hogy ezt tekintsék meg először! A folyosókon is elhelyeztünk különféle régészeti érdekességeket, és nem választottuk szét radikálisan a vendégszárnyat és a kiállítást: ezzel is azt kívántuk elérni, hogy állandóan Egyiptom varázslatos világában érezzék magukat. Nyilván már mindnyájan észrevették a kastély térképével ellátott prospektust, melyet az asztalukon helyeztünk el, kis figyelmesség gyanánt.
A lord megvárta, míg mindenki észreveszi a színes prospektust, aztán már csak ennyit mondott:
– Nagyon remélem, hogy kellemessé és emlékezetessé tehetem az önök számára az elkövetkező egy hetet. Hölgyeim és uraim, azt hiszem, nincs más hátra, mint hogy megnyissam a kiállítást: érezzék magukat csodásan Egyiptom egy szeletében, melyet ezennel ünnepélyesen átnyújtok önöknek!
Ezzel megfordult, kissé előre hajolva megragadta a cirádás kilincseket, és szélesre tárta a kétszárnyú ajtót. Amint félreállt a bejárattól, taps helyett sikoltozás és rémült kiabálás tört ki: a következő szobában egy felakasztott ember várta a vendégeket.
Úgy lengedezett a kötél végén, mintha csak a kiáltások és sikolyok zajára járná túlvilági táncát…
(23.oldal)

***

Mintha csak parancsszóra érkezne, a folyosó végén feltűnt egy újabb férfi, kezében háromágú gyertyatartóval. A fény meglehetősen gyenge volt, ahhoz viszont épp elég, hogy megvilágítsa a folyosón állók sziluettjét, na meg néhány vonásukat, úgyhogy jobbnak láttam behúzódni az egyik ajtószárny mögé.
– Tessék, uram! – nyújtotta a gyertyatartót a férfi, mire a házigazda olyannyira felpaprikázódott, hogy vörös fejével bevilágíthatta volna az egész folyosót, még gyertya sem kellett volna hozzá.
– Nem nekem kell, maga szerencsétlen! – forrázta le a lakájt. – Vigye be a terembe, és nyugtassa meg a vendégeket! Minden asztalon gyújtsa meg a díszgyertyákat!
A férfi besietett az ebédlőbe, és megpróbálta túlkiabálni a tömeget.
– Kérem, nyugodjanak meg! Legyenek türelemmel, máris úrrá leszünk a problémán! Egyszerű áramkimaradás, semmi egyéb!
Lord Roberts továbbra sem nyugodott meg.
– Egyszerű áramkimaradás, mi?! – sziszegte az embereinek. – Örülhetek, ha a vendégek beveszik ezt a baromságot! Hiszen odakint gyönyörű idő van! Mégis mitől lenne áramkimaradás?!
– Talán megint a rágcsálók…
– Megint? Ja igen, emlékszem: a múltkor, cirka hat évvel ezelőtt történt utoljára ilyesmi!
– Nyugodjon meg, uram! – szólalt meg a másik férfi. – Ne zárjuk ki ezt a lehetőséget sem! Mindamellett már öt embert küldtem ki, hogy nézzék meg, nem garázdálkodik-e valaki a kastély körül, és hamarosan…
Ekkor újabb férfi érkezett loholva, kezében vékony gyertyával. Bár nem sokat láttam belőle, hiszen a sötétség mellett még az is gátolt a tisztán látásban, hogy az ajtó mögül mindössze egy vékony résen kémlelhettem ki, de az újonnan érkezett alakot pincérnek tippeltem.
– Lord Roberts! – szakította félbe a testőrt, miközben kétségbeesve lihegett. – Hát itt… van… Kérem, Lord Roberts… sürgősen… jöjjön velem!
– Mi történt, Travis? – fordult felé a lord.
– Ralph Benton… Jaj, istenem!
– Mondja már, könyörgöm!
– Ralph mozdulatlanul fekszik a makettek termében!
(35. oldal)

***

Indultam is volna, hogy utánajárjak a dolognak, ám ekkor egy elsuhanó árnyat pillantottam meg szemem sarkából.
Azonnal intettem Andrénak, hogy egy pisszenést se hallasson, és lassan, óvatosan körbeforogtam, hátha az árny újra felbukkan. Előhúztam Colt Pythonomat, és olyan magasságba emeltem, hogy ha netalán valaki rám szeretne támadni, az előtte jól megnézhesse magának a hatalmas mordályt. Akkor talán elmegy a kedve az éjszakai ijesztgetéstől…
A pisztoly csövével mutattam Andrénak, hogy lassan húzódjon el a lámpa halvány fényköréből, és lapuljon a falhoz. Jómagam is így cselekedtem, csak én a szemben álló falhoz simultam hozzá.
A folyosó végén álltunk, ahonnan több kiállítóterem is nyílt, középütt pedig a díszes lépcső terpeszkedett. Szinte egyszerre mozdultunk Andréval, ahogy mindketten benéztünk a hozzánk közelebb eső ajtón – ám hiába, hiszen a folyosóról nyíló termekben koromfekete sötétség honolt.
Megpróbáltam rájönni, hogy honnan láttam az árny mozdulatát, de egyszerűen képtelen voltam rá, hiszen mintha csak a lámpa egy kis hunyorgása lett volna.
Éppen letettem volna róla, hogy megtaláljuk az emberünket, és már intettem is volna Andrénak, hogy lazíthat, csakhogy ekkor egy éles csattanást hallottunk valahonnan messziről, ezután pedig rémült sikoly tépte szét a csend sűrűn szőtt hálóját.
Végül még a pisztolyomat sem tettem el, úgy iramodtam a zajok felé.
(50. oldal)

***

Forgott körülöttem a sikátor, és nehezen kaptam levegőt. Brigitte még mindig nem tűnt fel az ismeretlen férfi háta mögött, ami egyre inkább aggasztott, a fejemben meg egyre kellemetlenebb visszhangot vertek az imént hallott szavak.
– Meghalt? – nyögtem rémülten. – Meggyilkolták? De hát mégis… kicsodák?!
– Honnan tudhatnám? – sziszegte az ideges férfi. – De az egész pincét felforgatták, ahol Abdul az illegális árut tartotta. Kínozták is, mert mindkét lába ronggyá van lőve, és egy csomó cucc hasznavehetetlenné vált a vértől, aztán az… az agyvelőtől…
– Kínozták? – visszhangoztam. – Akkor valamit meg akartak tudni, és nyilván…
– Meg se közelítse többé a boltot, miszter! – parancsolt rám az idegen. – Ha nem a rendőrség kapja el ott, akkor azok a fickók, akik Abdult is!
– Brigitte! – kiáltottam félig öntudatlanul, ahogy lelki szemeim előtt megjelent a vérszomjas banda, és újra tudatosítottam, hogy a lány még mindig nincs a közelemben. – Vissza kell mennünk érte, hiszen nincs biztonságban!
Nagy lendületet vettem, és ahogy kirontottam a sikátorból, még a szerencsétlen fickót is a falhoz löktem. A szívem a torkomban dobogott, ahogy ide-oda taszigáltam a mellettem elhaladó embereket, és egyre reménytelenebbnek éreztem, hogy a nyomára bukkanhatok Brigitte-nek. Az emberáradat egyre sűrűbb lett, bár lehet, hogy csak én érzékeltem mind fojtogatóbbnak a tömeget, amely izzadó, zsibongó masszaként zárt körül, és sodort egyre távolabb Brigitte Robertstől.
Már a legrosszabbra is felkészültem, amikor egy puha kéz érintette meg a vállam, és megszólalt a legszebb tónusú hang, amit valaha is hallottam:
– Hol bújkált, Frank? – kérdezte Brigitte a hátam mögül.
Ahogy megláttam, majd konstatáltam, hogy haja szála sem görbült, kis híján összeestem a megkönnyebbüllés érzetétől.
– Jesszusom, Brigitte! – csak ennyit bírtam kinyögni, és átöleltem a lányt. Igazából nem is nagyon tudtam, mit csinálok.
– Mi történt, Frank? – hallottam meglepett hangját.
– El kell tűnnünk innen! – mondtam, ahogy szóhoz jutottam két hatalmas szívdobbanás közt.
– De hát mi…
– Abdult meggyilkolták – közöltem gyorsan. – Előtte pedig alaposan megkínozták. Nem maradhatunk tovább!
Úgy szívódtunk fel, mintha soha nem is jártunk volna ott. Legalábbis reménykedtem benne, hogy sikerült…
(98. oldal)

***

A lényeg, hogy nem emlékszem arra a kis időre, amíg Brigitte a fürdőszoba ajtajától az ágy széléig jött. Hirtelen csak ott termett, egészen közel hozzám. Éreztem a bőre illatát, a leheletét… Csak néztem megigézve a smaragdzöld szembogarakat, aztán…
Az ajkunk érzékien összeforrt. Álmomban sem képzeltem volna, hogy ez a csók ennyire finom, ennyire bizsergető lenne. Átkaroltam, és nem akartam elengedni. Csak csókoltam, és ő visszacsókolt. A gyönyörűségtől sírni lett volna kedvem, aztán szárnyra kelni, vagy egyszerűen csak rohanni egyet a sivatagban, rohanni, mint a szélvész, fel egészen Kheopsz piramisának a tetejére, és onnan üvölteni világgá, hogy…
– Mr. Wilson!!!
Mike Jensen úgy dübörgött az ajtón, hogy már attól tartottam, betöri. Ahogy kettészakította azt a gyönyörű percet, nekem is kedvem lett volna betörni valamijét.
– Mr. Wilson, jöjjön gyorsan!
Az ajtóhoz léptem, feltéptem, és dühösen meredtem a rémült Jensenre. Ő viszont nem a nézésemtől riadt meg, valami egészen mástól.
– David visszajött!
– Örülök neki, Mr. Jensen, de most…
– Hallgasson meg, az istenért! – ragadta meg az ingemet. – Davidet hasbaszúrták!
Hátranéztem Brigitte-re, aki azonban már el is tűnt a fürdőszobában, hogy magára kapkodja a ruháit. Az adrenalin felszökött bennem a hír hallatán, ugyanakkor mérhetetlen dühöt éreztem David könnyelműsége miatt.
Megráztam a fejem, és nagyon reméltem, hogy az iménti gyönyörű pillanat nem tűnt el örökre…
(142. oldal)

***

A piramis folyosója épp akkora volt, hogy csak a fejünket kellett kicsit lehajtanunk, és gond nélkül elfértünk benne, persze csak libasorban. Mindnyájunk kezében ott volt az erős elemlámpa, hogy a lehető legjobb fényviszonyok közt haladhassunk, na meg hogy minden tenyérnyi részt alaposan átvizsgálhassunk magunknak.
Régebben úgy képzeltem el a piramis belsejét, mint afféle barlangot, ahol hideg van, a levegő pedig kellemetlenül nedves. A régmúlt mesterei azonban nagyon jól tudták, mit csinálnak: odabenn kellemesen hűvös és száraz volt a levegő. Néhány helyen óvatosan megérintettem a falat, aztán beleszagoltam az előttem álló feketeségbe – mintha egy óriási szárító belsejében sétáltam volna.
A többiek előre engedtek, mivelhogy nálam volt a térkép. Kissé hevenyészett, de azért eléggé pontos ahhoz, hogy ne tévedjünk el idebenn. A piramisban ugyan nincs túl sok alagút, de helyenként könnyen szerezhettünk volna bokaficamodást, arról nem is beszélve, hogy ha egy bizonyos helyen rossz irányba fordulunk, akkor egyszercsak az építmény alatt húzódó ősi folyosórendszerben találhatjuk magunkat. A nemulass meg csak ott kezdődne igazán…
Harding professzor térképe egyenesen a Király Kamrájához vezetett minket, ahol a félkész szarkofág állt, és ahol eredetileg a fáraó múmiájának, a kanopuszedényeknek és az értékes kincsnek kellett volna lennie.
És ahol semmi sem volt…
Lassan haladtunk, ügyelve minden egyes kis lépésünkre, de még így sem tartott túl sokáig az utunk.
Gyerekként elképzeltem, milyen lenne, ha egyszer bejutnék a nagy piramisba. Ha ez este eszembe jutott, a fantáziám kérlelhetetlenül beindult, az adrenalin pedig olyannyira felszökött bennem, hogy órákig képtelen voltam elaludni. Aztán ha sikerült, álmomban tovább szőttem piramisbéli kalandjaimat.
Akkor agyondíszített falakról, ősi, megfejthetetlen kódrendszerről ábrándoztam, és tízlépésenként fénylő, világító aranykincsekről. Álmaimban órákig tartott elérni a Király Kamráját, arról nem is beszélve, hogy a szinte kibogozhatatlan útvesztőben – melyen természetesen csak nekem sikerült átjutnom – számtalan veszélyes csapda leselkedett rám.
A valóságban egészen más volt a helyzet. A sötét folyosók nem rejtegettek sem aranykincseket, sem csapdákat, a rám tett hatása azonban így is sokszorosa volt annak, mint amit álmaimban éreztem. Most egészen megilletődtem, és hátranéztem a mögöttem haladó Brigitte-re. Életem álma teljesült azzal, hogy beléphettem ide, az meg szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy vele fedezhetem fel ezt a csodát…
– Mindjárt ott vagyunk – szóltam hátra halkan. – Vigyázzanak a lábukra, itt egy nagyobb gödör tátong.
Aztán minden előzetes figyelmeztetés, akadály vagy ilyesmi nélkül a fáraó csarnokában találtam magam. A torkomban gombóc nőtt, pár másodercig egyetlen szót sem bírtam kinyögni.
– Huha… – suttogtam végül. – Ez egyszerűen…
– Csodálatos – fejezte be helyettem Brigitte, és ahogy mellém lépett, észrevétlenül megszorította szabad kezem.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy megcsókoljam álmaim nőjét álmaim helyszínén, sajnos mégsem tehettem. Koncentrálnom kellett…

A Szerző engedélyével.

További információk a szerző honlapján:www.franciswscott.eu