Főkép

Ez volt Erlend Loe ötödik regénye, ez idő szerint a második, ami magyarul is megjelent, merthogy a targoncás Kurtról szóló három kötet mégiscsak mese. A `69-es születésű kopasz napjaink egyik legnépszerűbb norvég írója, és az alábbi cikk is további népszerűsítését célozza. Különben már csak azért is érdemes megvenni a könyvet, mert mókás arckifejezéseket lehet vele aratni – „dikk mán, ez a csávó egy tejesdobozt olvas”. A borító különben cím- és főszereplőnk, Andreas Doppler a soványtej iránti elkötelezettségére utal, és egy tejgyártó és –forgalmazó cég is támogatta. Mú.

A Doppler témája sokban hasonlít a Naiv. Szuper.-ére (az volt az első magyarul is kiadott regénye). Csak míg annak 25 éves, alig felnőtt főszereplője javarészt MÉG nem tud mit kezdeni az életével vagy -ben, addig a negyvenes Doppler MÁR nem. Történik ugyanis, hogy meghal Doppler apja, és hogy kiszellőztesse a fejét, „hősünk” kerékpározni megy az Oslo környéki erdőbe, ahol aztán sikerül egy figyelemre méltó esést produkálnia. Aztán, ahogy frissen szerzett zúzódásokkal borítva, mozdulni alig képesen fekszik a napsütötte talajon, egyszerre mintegy megvilágosodik. Olyan béke és csönd szállja meg elméjét, amihez foghatót felnőtt léte során aligha érzett – és ekkor dönti el, hogy kiköltözik az erdőbe, és gyűjtögető, vadászó valamint tolvaj életmódot élve tartja el magát. Egyszersmind hátrahagyja szép feleségét, Gyűrűk Ura-mániás, okos nagylányát és a napi rendszerességgel hallgatott-nézett, betegesen butuska gyermekdalok és rajzfilmek ellenére szintén jól fejlődő kisfiát, jól fizető állását, és mindazt, amivel ez így együtt jár.

Amit normális életként épp úgy felfoghatunk, mint kiüresedett, globalizált, nyárspolgári, beprogramozott fogyasztói létként. Doppler szerint az utóbbit. Mikor véget ér az áfonya-szezon, Doppler kénytelen megölni egy jávorszarvast, aminek húsát nem csupán saját éhsége csillapítására, de a cserekereskedelem újraindítására is használja. Nem mellesleg társául szegődik a legyilkolt szarvas borja, aki megindító ragaszkodással viseltetik anyja likvidálója iránt, s nem is viszonzatlanul. Doppler ugyanis még mindig jobban érzi magát egy oktondi rénszarvascsemete társaságában, mint az emberekében, mert azokat aztán szívből rühelli. Csak hát még a norvég erdőségek sem adnak módot a civilizációtól való totális elzárkózásra (nem beszélve a folyton újratöltendő készletekről), s idővel Doppler újabb embereket ismer meg. Van, aki mintegy tanítót, mestert lát benne, más szimplán csak rokonlélekként értékeli világtól elvonult mivoltában. Ami a feleségét és gyermekeit illeti, ők viszont nem örülnek annak, hogy a családfő lelécelt, velük együtt a felelősséget is otthon felejtve...

A Doppler kíméletlen társadalomkritika, ami szégyentelenül mutat rá mindarra a sekélységre és agybomlasztásra, ami a mai nyugati civilizációt jellemzi. Tudok olyan norvégról, aki túlzónak tartja, de mások úgy vélik, Loe éleslátása olyan, ahogy jobbára csak kívülállók láthatják ennek a különleges, gazdag országnak a társadalmi-pszichés problémáit. Mindezt azonban nem kinyilatkoztatások és megfejtések formájában találja Doppler, öniróniája bámulatos, ahogy farkának mérete is, amit viszont inkább átokként fog fel. Jobb szeretné, ha más, számára fontosabb értékeit is értékelnék az emberek.

A regény ugyanakkor elmélkedés életről és halálról is. Doppler bevallja, hogy igazából nem is ismerte az apját, ám nem azt firtatja, hogy ki volt ebben a hibás, hanem hogy hogyan tudna mégis emléket állítani neki, hogyan kerülhetne, utólag és megkésve, közelebb az őt nemző idősb Dopplerhez. A norvég történelemről is megtudunk ezt-azt, pl. hogy a II. világháború idején a náci megszállás alatt voltak nők, akik teherbe estek német katonáktól, magukra és gyerekeikre vonva ezzel a nép haragját és megvetését. Ez a téma amúgy Jostein Gaardernél is felbukkan (úgy rémlik, A kártya titka című regényben). Az pedig különösen tetszik, hogy a norvég anyaföldről minden pátosztól, melldöngetéstől és túlzástól mentesen ír, mégis tisztelettel, az általam valódinak tartott hazaszeretet hangján, ugyanakkor Doppler egész kivonulása anarchista elvekre épül. Bár... valójában „hősünk” is tisztában van azzal, hogy amit ő tesz, az csak önmaga számára megváltás, vagy inkább menekülés, és hogy ettől még a világ nem lesz jobb, és nem is követendő példa.

Viszont amilyen sokan emelnek hangot a modern civilizáció nyavalyái ellen, olyan kevesen tesznek is valamit, s így Doppler kivonulása mégiscsak példaértékű. Mondhatni: ő legalább megpróbálta (relatíve sikerrel). Nem mintha igazi alternatíva lenne, sokkal inkább naiv próbálkozás, ami egy embernek tán összejöhet, de tömegeknek biztosan nem. És ezt épp maga Doppler ismeri el elsőként.

Loe stílusában Vonnegut, Salinger (Zabhegyező) és Roddy Doyle is visszaköszön (s a témában Thoreau Walden-je), de, már csak norvég mivolta okán is, megvan a saját hangja. Rengeteget lehet rajta nevetni, ugyanakkor amit leír, az sokszor annyira ott van, hogy még a legvastagabb arcbőrű burzsujokra és leginkább lebutított tévénézőkre is pofonként hatna. Persze az a veszély nem fenyeget, hogy ők elolvassák, így marad egy gondolkodó, részint idealista, részint kiábrándult kisebbség kultuszkönyve.