Főkép„Rövid sztorik és még rövidebbek” - Bármiféle fülszöveg vagy bevezető nélkül, ezzel az alcímmel indította útjára Szalay Sándor élete első könyvét.
A Királynők istállója egy 150 oldalas novelláskötet, ami kinézetre a lehető legegyszerűbb: semmi hivalkodás, műfaji besorolás vagy arra tett kísérlet, még a színeket is mellőzi.
Az olvasó, ha csak úgy spontán teszi, nem is nagyon tudja, mit vett a kezébe, de ha veszi a fáradságot és beleolvas, kisvártatva rájön, hogy nagyon jól is tette.

A könyvben (vagy hogy a szerzőt idézzem, füzetben) összesen öt írást találunk, és bár az elején mellékelve van egy tartalomjegyzék, az oldalszámok hiánya miatt elég nehéz rábukkannunk az egyes történetekre.
No sebaj, úgyis jobb, ha szép sorjában olvassuk őket, de ha valaki mégis a közepén szeretné kezdeni, nem hinném, hogy vért izzadna - százötven oldalon még mindig nem nagy ördöngősség bármit megtalálni.

Műfaji besorolás? Nem hiszem, hogy Szalay Sándor rászorulna ilyesmire. Ő egyszerűen csak ponyvának nevezi saját prózáját, persze nem a szó pejoratív értelmében.
(Megjegyezném, a magyar nyelvben ez a szó mára totálisan elkorcsosult, és sajnálatos módon a legtöbben azt sem tudják, mit jelent, annak ellenére, hogy vaktában használják. Külön nevetséges, hogy még az írók többsége sem tudja, mit jelent a ponyva.)

A Királynők istállója javarészt inkább a beat irodalom felé közelít, ebbe a (ma már) szépirodalmi műfajba oltva be alaposan a klasszikus ponyva stílusjegyeit. Na akkor most megfogalmaznám mindezt úgy, hogy érthető is legyen: olvasmányos, humoros, pörgős, ízes, változatos és izgalmas.

A kötet egy kedvcsináló, misztikus hangulatú elbeszéléssel kezd („Ha elmondom, el se hiszed”), majd következik a fő vonal, négy novellával.
Az első („Vonatozásaim”) hosszú oldalakon keresztül úgy tűnik, mintha csak egy szokatlan hobbi hosszú ecsetelése lenne: a főszereplő állandóan úton van, vonatról vonatra száll, pontos adatokat közöl az olvasóval, jól megnézi magának utastársait, és csak utazik, utazik, utazik...

És amikor már tökéletesen elaltatta az olvasó gyanakvását, akkor jön a csattanó. Gondoljon bármit a Kedves Olvasó, erre nem számított - az őrült végkifejlet belőlem például egy percekig tartó nevetésorgiát váltott ki.

A harmadik történet („Maddox Aston balladája”) megint egy fokkal erősebb: amerikai kisváros a sivatag kellős közepén, fegyveres rablók, vérgőzös agyú rendőrök, órákig tartó lövöldözés, közben pusztító vihar...
Na, ez igazi ponyva, misztikába hajló befejezéssel. Néha eszembe jutott Bonnie és Clyde, a legerősebben viszont Ned Kelly (igaz) történetére hajaz a novella - ez külön öröm volt számomra.

Nem tudom, hogy szándékos volt-e, de a kötet címadó novellája („Királynők istállója”) tűnt számomra a legjobbnak.
Ez egyben a leghosszabb is, valamivel több mint 80 oldal, de persze nem emiatt állítom a dobogó legfelső fokára. Az elején még nem tudtam, mit akar a szerző kihozni egy szegény családban felnőtt, dél-amerikai csaj történetéből, aki csak ahhoz ért, hogy kinézetét szépségversenyeket kamatoztassa.

Aztán valahogy nem bírtam félbehagyni a történetet, ahogy a lány egyre idősebb, egyre szebb, egyre sikeresebb és egyre züllöttebb lett. Vérbeli road story, őrült jó párbeszédekkel és cselekménnyel. A vége meg üt: jó nagyot!

Az utolsó történet („Fenekeddel játszom”) ízléses kis záró karcolat, valami minimális perverzitás egyoldalas leírása, épp amennyi mindannyiunkban megvan, és még nem lépi át a határokat, messze nem.
(Ebből a karcolatból kiindulva írta meg a szerző a kötetben még nem, de az interneten már olvasható „Még meleg” című drámáját.)

A Királynők istállója kifejezetten jó könyv, érdemes elolvasni. Mindössze egy jó borító és egy alapos szerkesztő kéne hozzá, hogy megérjen egy külsőleg is vonzó második kiadást, de aki borító alapján vásárol könyvet, az magára vessen!