Főkép

Mindenekelőtt ezt véssétek az eszetekbe: a mágia legalább annyira tartozik a szívhez, mint a fejhez, és minden mágikus tevékenységet kizárólag szerelemből, örömből vagy jogos indulatból szabad űzni.
Ha tiszteletben tartjuk ezt az elvet, rá fogunk jönni, hogy a mágiánk sokkal hatalmasabb, mint az összes valaha tanult varázsige együttvéve. A mágia olyan nekünk, mint a repülés a madaraknak, mert a mágia sötét, álmodó szívünk legmélyéről jön, ahogy a madarak röpte is szívből jövő. Ezért ugyanazt az örömöt érezzük varázslás közben, amit a madarak éreznek, amikor belevetik magukat a semmibe. A mágia az ember része, miképpen a repülés is a madarak lényéhez tartozik.
Ezt a felismerést a Hollókirály hagyta ránk örökül, minden mágusok szeretett királya, aki Anglia és a Másik Világok között áll, és így a vadállatok és az emberek világa között is.

Kivonat Winchesteri Catherine könyvéből (1209-67), amit Jane Tobias (1775-1819) fordított latinról angolra.

Amikor Mrs. Field meghalt, gyászoló férje körülnézett, és rádöbbent, hogy a világ még mindig tele van szépséges fiatal lányokkal, akárcsak ifjúkorában. Ráeszmélt, hogy még mindig tehetős, és noha otthonát már megosztja egy szépséges, fiatal lánnyal (unokahúgával és gyámleányával, Cassandra Parbringerrel), nem válna kárára, ha eggyel több ifjú hölgy lenne mellette. Úgy vélte, nem sokat változott az eltelt évek során, és ezt a véleményét Cassandra is osztotta, mert (bár ezt a lány csak magában tette hozzá) huszonegy évesen éppoly unalmas volt, mint negyvenkilenc éves korában. Így hát Mr. Field újranősült. A lány szép volt és okos, ráadásul csak egy évvel idősebb Cassandránál, ám annyit fel lehet hozni a védelmére, hogy híján volt a pénznek, és ha nem megy hozzá Mr. Fieldhez, tanítónőnek szegődött volna egy iskolába. A második Mrs. Field és Cassandra hamarosan nagyon megkedvelték egymást. Sőt, a szomorú igazság az, hogy egymást jobban kedvelték, mint Mr. Fieldet. Lett egy harmadik barátnőjük is (egy Miss Tobias nevű hölgy), és így hármasban gyakran sétálgattak a falujuk környékén, a gluocestershire-i Búcsúbájban.
A húszéves Cassandra Parbringert eszményinek tarthatták azok a férfiak, akiknek ez a nőtípus volt a zsánerük. Fehér bőrét halvány rózsaszín árnyalta. Világoskék szeme csodásan illett ezüstös-aranyszőke hajfürtjeihez, és megjelenésében elragadóan keveredtek az asszonyi és gyermeki vonások. Mivel Mr. Field nem a megfigyelőképességéről volt híres, magabiztosan gyermekded és naiv személyiségnek könyvelte el ifjú nejét, és csupa olyan kellemes, alázatos tulajdonságot társított hozzá, amelyek illettek bájos arcához.
Cassandrának rózsásabb kilátásai voltak, mint az újdonsült Mrs. Fieldnek házasságkötése előtt. Búcsúbáj lakói már rég eldöntötték maguk között, hogy Cassandrának a helyi lelkészhez, Mr. Woodhope-hoz kell feleségül mennie, és látszólag az atyának sem volt ellenére az ötlet.
– Szerintem tetszel Mr. Woodhope-nak – jegyezte meg Mrs. Field.
– Tényleg?
Erre Miss Tobias válaszolt (ő ugyanis szintén a szobában tartózkodott):
– Miss Parbringer bölcsen megtartja magának a véleményét Mr. Woodhope-ról.
– Ó! – kiáltott fel Cassandra. – Én nem rejtem véka alá a véleményemet. Mr. Woodhope olyan, mintha Mr. Fieldet egy kicsit kinyújtanánk, hogy magasabb és vékonyabb legyen. Fiatalabb persze, így feltehetően kellemesebb a társasága, és jobban vág az esze. De mindent összevetve azért mégis csak Mr. Field ifjabb kiadásban.
– Akkor miért bátorítja? – faggatta Mrs. Field.
– Mert úgy vélem, hogy férjhez kell mennem valakihez, és Mr. Woodhope sok mindent tud kínálni nekem: Búcsúbájban lakik, és ha hozzámegyek, soha nem kell búcsút mondanom az én drága barátnéimnak.
– Hát pedig nem túl szívderítő kilátás egy Mr. Fieldre hasonlító férfihoz kötni az életünket – sóhajtott Mrs. Field. – Nem vágyódik valami másra?
Cassandra eltöprengett.
– Mindig szerettem volna ellátogatni Yorkshire-be – vallotta be. – Úgy képzelem, az a vidék a valóságban is olyan lehet, mint Mrs. Radcliffe regényeiben.
– Ugyanolyan, mint bármely más hely – hűtötte le a lelkesedését Miss Tobias.
– Ó, Miss Tobias, hogy beszélhet így? – fortyant fel Cassandra. – Ha Yorkshire-ben nem találjuk meg a mágiát, akkor hol van rá esélyünk? „Ki átszállt mocsáron s csillagon
A király vad honába”. Én így képzelem Yorkshire-t.
– De nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy a Király vad kísérete legutoljára ott járt! Időközben a yorkshire-iek vámkapukat állítottak fel, újságokat jelentettek meg, postakocsikat indítottak el, kölcsönkönyvtáraik vannak, és az ilyen korszerű dolgok egészen mindennaposak lettek.
– Ez kiábrándító – szipogott egyet Cassandra.
Miss Tobias két kislány nevelőnője volt, akik egy Télkerekség névre keresztelt nagy házban éltek. A lánykák szülei meghaltak, és Búcsúbáj lakói előszeretettel hangoztatták, hogy az a ház nem való gyerekeknek, hiszen nyomasztóan nagy és sötét, ezenkívül tele van furcsa alakú szobákkal és szokatlan vésetekkel. A kisebbik lány valóban sokszor félt a házban, és gyakran gyötörték rémálmok. Úgy hitte, baglyok üldözik. Semmitől sem félt annyira a világon, mint a baglyoktól. Ugyan még senki sem látott baglyokat az épületben, de mivel az ódon falak szanaszét repedeztek, és kövér egerek futkároztak keresztbe-kasul, akár még baglyok is tanyázhattak odabent. A nevelőnőt nemigen kedvelték a faluban: túl magas volt, túlságosan szerette a könyveket, ezenkívül meglehetősen komor is volt, mert – furcsa módon – csak egészen kivételes esetekben mosolygott. Mindazonáltal kifogástalanul nevelte Miss Ursulát és Miss Florát, és a két kislány nagyon ragaszkodott Miss Tobiashoz.
Habár a két gyerekre a gazdag örökösnők jövője várt, rokonok szempontjából olyan szegények voltak, mint a templom egere. Egyetlen gyámjukként csupán halott anyjuk unokatestvérére számíthattak. Árvaságuk hosszú időszaka alatt ez az úr mindössze kétszer látogatta meg őket, és csak egy rövid levélre futotta tőle egyszer karácsonykor. Ám mivel Winbright kapitány vörös köpenyt viselt, és _____shire-ben szolgált tisztként, Miss Ursula és Miss Flora (nyolc és négy éves koruk dacára) nagylelkűen megbocsátották neki hallgatását és távolmaradását. Emellett nemük egyik gyengeségéről is bizonyságot tettek: sokkal vonzóbbnak találták a meglett katonát a többi ismerősükhöz képest.
Az a hír járta, hogy a két lány dédapja mágiát tanult, és egy jókora könyvtárat hagyott hátra Télkerekségben. Miss Tobias sokszor időzött abban a könyvtárban, bár senki sem tudta, mi okból. Az utóbbi időben barátai, Mrs. Field és Miss Parbringer is sűrűn látogatták a titokzatos házat. A legtöbb ember úgy vélte, csakis a gyerekekhez mehettek. Főleg mivel hölgyek (köztudomásúlag) nem foglalkoznak mágiával. A mágusokkal persze más a helyzet – a nők (szintén köztudomásúlag) rajonganak a varázslókért. (Másképp mi magyarázata lehetne annak, hogy Mr. Norrell olyan hihetetlen népszerű lett London divatos szalonjaiban? Mr. Norrell legalább annyira híres volt jelentéktelen arcáról és szótlanságáról, mint a mágiában szerzett páratlan jártasságáról. Mr. Norrell tanítványa, Mr. Strange ellenben igencsak jóarcú férfi volt, akinek beszédességét és közvetlenségét mindenütt örömmel fogadták.) Ez megmagyarázhatja azt a kérdést, amit egy csodás szeptemberi napon – amely pont a nyár és az ősz fordulópontjára esett – Cassandra Parbringer feltett Miss Tobiasnak.
– Olvasta Mr. Strange írását a Szemlében? Mi a véleménye róla?
– Úgy gondolom, hogy Mr. Strange a szokásos egyértelműségével fejezte ki magát. Bárki számára érthető, akár foglalkozik a mágia elméletével és gyakorlatával, akár nem. Szellemes és ravasz, mint mindig. Egészében elbűvölő írásnak találtam. Nagyon okos embernek tartom őt.
– Miss Tobias, ön pont úgy beszél, mint egy nevelőnő.
– Talán meglepi?
– De én nem egy nevelőnő véleményét akartam hallani, hanem egy… na inkább hagyjuk. Mit szólt a felvetéseihez?
– Egyikkel sem értettem egyet.
– Na látja, pontosan ezt akartam hallani.
– Számomra úgy tűnik, hogy a legújabb kori mágusok sokkal több energiát fordítanak a mágia ócsárlására, mint a gyakorlására. Másról sem hallani, mint hogy bizonyos varázslatokat túl veszélyes kipróbálni (habár a régi történetek nem ezt igazolják). Egyiket-másikat azért nem lehet gyakorolni, mert elveszett a leírása. Vagy soha nem is létezett. Ami pedig a másik világiakat illeti, a jelek szerint Mr. Norrell és Mr. Strange tagadják a létezésüket. Sőt, mintha az érdeklődés is hiányozna belőlük. Talán nem is találnának velük közös témát. És a Hollókirályról mostanában mást sem hallani, csak hogy ez a személy pusztán a mágiától megzápult középkori elmék lázálma volt.
– Mr. Strange és Mr. Norrell olyan hétköznapivá és unalmassá akarják tenni a mágiát, mint amilyenek ők maguk – közölte Cassandra. – Azért tagadják meg a Királyt, mert félnek, hogy az ő hatalmas mágiája mellett kiderülne, milyen szegényes az övék.
Mrs. Field felkacagott.
– Cassandra képtelen abbahagyni Mr. Strange gyalázását.
Ekkor, miután a nagy Mr. Strange és a még nagyobb Mr. Norrell egyéni bűneit kitárgyalták, áttértek a férfiak általános komiszságára, és onnan a téma természetes módon kanyarodott vissza oda, hogy Cassandrának hozzá kellene-e mennie Mr. Woodhope-hoz.

Amíg Búcsúbáj hölgyei imígyen beszélgettek, Mr. Jonathan Strange (korának mágusa és második meghatározó jelensége) a könyvtárban ült Mr. Gilbert Norrellnél (korának mágusánál és első meghatározó jelenségénél). Mr. Strange éppen arról értesítette Mr. Norrellt, hogy néhány hétig távol lesz Londontól.
– Remélem, ez nem okoz önnek kellemetlenséget, uram. Elkészült a legújabb cikkem az Edinburgh Magazin számára… Bár talán ön még kíván rajta változtatni (amit vélhetően a saját közreműködésem nélkül is meg tud tenni).
Mr. Norrell a homlokát ráncolva megkérdezte, hogy hova kíván menni Mr. Strange. Londonban mindenki tudta, hogy az idősebb mágus – egy hallgatag, száraz kis ember – egy napra, sőt pusztán fél napra sem szerette nélkülözni fiatalabb társát. Még azt sem állhatta, ha Mr. Strange másokkal társalgott.
– Gloucestershire-be megyek, uram. Megígértem Mrs. Strange-nek, hogy meglátogatjuk a fivérét, aki egy ottani falu lelkésze. Úgy rémlik, meséltem már önnek Mr. Henry Woodhope-ról.

Másnap sok eső esett Búcsúbájban, ezért Miss Tobias ki sem tudta tenni a lábát Télkerekségből. A gyerekekkel töltötte az időt, latinra tanította őket („amit nem óhajtok kihagyni a tananyagból csak azért, mert lányok vagytok. Egy nap még hasznát vehetitek.”), és arról mesélt nekik, hogyan esett fogságba Dundale-i Thomas a Másik Világokban, avagy hogyan lett belőle a Hollókirály első emberi szolgája.
A következő nap aztán derűs, száraz időre ébredtek, így hát Miss Tobias megragadta az alkalmat, hogy egy félórára elszökjön Mrs. Fieldhez. A két gyereket a dajkára hagyta. Úgy alakult, hogy Mr. Field éppen Cheltenhambe ment (amire ritkán volt példa, mert, ahogy Mrs. Field is megjegyezte, nála jobban egyetlen férfi sem ragaszkodott az otthonához. „Attól tartok, túlontúl kényelmessé alakítottuk számára” – mondta), ezért Miss Tobias igyekezett kihasználni a távollétét, és hosszabb ideig maradt, mint szokott. (Akkortájt úgy tűnt, ezzel nem ártanak senkinek.)
Miközben hazafelé ment Télkerekségbe, elhaladt az Éteri Angyalok köze előtt, ahol a templom és a parókia állt. Éppen akkor fordult be egy kétkerekű kocsi a főútról a közbe. Ez már önmagában is érdekes volt, hiszen Miss Tobias sem a hintót, sem az utasokat nem látta korábban, csak arra figyelt fel, hogy a szokástól eltérően egy roppant magabiztos hölgy hajtotta nagy hévvel. A hölgy mellett egy úr is ült a bakon, zsebre tett kézzel, keresztbe tett lábbal, fesztelen testtartásban. Volt valami rendkívüli a kisugárzásában.
– Nem mondhatnám, hogy kifejezetten jóképű – gondolta magában Miss Tobias –, például az orra is túl hosszú. Viszont pont olyan dölyfös, amilyenek a jóképű férfiak szoktak lenni.
Úgy tűnt, ez a látogatások napja lesz. Télkerekség udvarában is egy könnyű, kétkerekű bricska állt, két büszke lóval. Davey, a kocsis és az istállófiú máris gondozásba vette az állatokat, miközben egy vékony, sötét férfi (valakinek a szolgája) figyelte őket. Az idegen szolga a konyhakert falának támaszkodva állt, és sütkérezve pipázott. Elöl ki volt gombolva az inge, és amikor Miss Tobias elment előtte, vigyorogva megvakarta a mellkasát hosszú, sötét ujjaival.
Amióta Miss Tobias ismerte a házat, a nagyterem mindig ugyanolyan volt: csupa csend és árnyék, valamint millió táncoló porszemcse a ferdén beszivárgó napsugárban. Ezen a napon azonban harsány hangok szűrődtek ki: zene és csilingelő, izgatott nevetés. Miss Tobias benyitott az étkezőszalonba. Az asztalt a legszebb poharakkal, a legnemesebb ezüst étkészlettel és a legelegánsabb tányérokkal terítették meg. Ételt készítettek, és fel is tálalták, aztán a jelek szerint megfeledkeztek róla. Utazóbőröndöket és -ládákat vittek be a szalonba, sőt a ruhákat is kicibálták belőlük, majd otthagyták őket a padlón. Festői káoszban hevertek szanaszét a férfi és női ruhadarabok. Egy vörös tiszti köpenybe öltözött úr ült az egyik széken, térdén Miss Ursulával. Kezében egy pohár bort tartott, amit a kislány szájához emelt, de amikor a gyermek inni akart, gyorsan elvette tőle. Mindketten nevettek. A kislány pirospozsgás arcát és izgatottságát látva Miss Tobias képtelen volt eldönteni, ivott-e már a borból. A helyiség közepén egy másik (igencsak vonzó) úr állt, szintén egyenruhában. Megvetette lábát a sok ruha és csecsebecse között, és együtt nevetett a vörös köpenyes úrral és a kislánnyal. A kisebbik gyerek, Miss Flora az egyik falnál ácsorgott, és nagy, csodálkozó szemmel figyelte a többieket. Miss Tobias odament hozzá, és megfogta a kezét. Az étkezőszalon hátsó, homályos részében egy hölgy foglalt helyet a zongoránál. Egy olasz dalt játszott meglehetősen rosszul. Ezzel talán maga is tisztában volt, mert csak vonakodva érintette meg a billentyűket. Hosszú szüneteket tartott, és gyakran sóhajtott fel borús ábrázattal. Aztán hirtelen abbahagyta.
A szalon közepén álló férfi tüstént ránézett.
– Folytassa! Folytassa! – kiáltotta. – Mindnyájan hallgatjuk, efelől biztos lehet. Ez… – fordult vissza a másik úr felé, és rákacsintott – …szívderítő. Vidéki táncokat fogunk tanítani a kis kuzinjaimnak. Fred a legjobb tánctanár a földkerekségen. Muszáj tovább játszania.
Az ifjú hölgy csüggedten újra zongorázni kezdett.
A széken ülő férfi, akit Frednek hívtak, ekkor vette észre Miss Tobiast. Kedélyesen rámosolygott, és elnézését kérte.
– Ó! – kiáltott ismét a jóképű úr. – Miss Tobias meg fog bocsátani nekünk, Fred. Miss Tobias és én régi barátok vagyunk.
– Jó napot, Winbright kapitány – köszöntötte Miss Tobias.

Addigra Mr. és Mrs. Strange kényelembe helyezték magukat Mr. Woodhope házának barátságos nappalijában. Mrs. Strange-et addigra körbevezették az egész parókián, sőt beszélt a házvezetővel, a szakáccsal, a fejőlánnyal, a szobalánnyal, a lovásszal, a kertésszel és még a kertészinassal is. Mr. Woodhope kapva kapott az alkalmon, hogy egy hölgy véleményét is meghallgassa mindenről, és sem leülni, sem enni, sem inni nem engedte addig Mrs. Strange-et, amíg meg nem dicsérte a házat, a szolgákat és a házvezetés szervezettségét. Így hát Mrs. Strange kedves, jó nővér módjára mindent szemrevételezett, az összes szolgára rámosolygott, egyszerű kérdéseket ötölt ki számukra, végül közölte, hogy roppant elégedett.
– És biztosíthatlak róla, Henry, hogy Miss Parbringer ugyanilyen elégedett lesz – tette hozzá mosolyogva.
– Hogy elpirult! – állapította meg Jonathan Strange, felnézve az újságjából. – Pedig jobb, ha tudja, Henry, hogy kizárólag azért jöttünk, mert meg akarjuk nézni magunknak Miss Parbringert, akiről olyan sokat írt nekünk, és amint ez megtörtént, azonnal haza is utazunk.
– Valóban? Ez esetben remélem, Mrs. Field és az unokahúga a lehető leghamarabb elfogadják a meghívásomat.
– Ó, igazán nem kell fáradnia – ellenkezett Strange –, ugyanis hoztunk távcsöveket. A hálószoba ablakából kémlelhetjük, ahogy a faluban bóklászik.
Strange felállt, és miközben odasétált az ablakhoz, tovább beszélt.
– Henry, nagyon tetszik a templomod. Elragadó az a kis fal, ami körbeveszi az épületet és a fákat, és szinte fogva tartja őket. Ettől az egésznek olyan hangulata lesz, mint egy hajónak. Ha elég erős szél fúj, a templom a fákkal együtt talán egy távoli helyre fog elvitorlázni.
– Strange – szólalt meg Henry Woodhope –, ön most is ugyanolyan nevetséges, mint volt.
– Ne is törődj vele, Henry! – nyugtatta Arabella Strange. – Ő egy mágus fejével gondolkodik. A mágusok mind őrültek egy kicsit.
– Kivéve Norrellt – jegyezte meg Strange.
– Strange, hadd kérjem meg egy baráti szívességre: ne varázsoljon, amíg itt van. Ez egy nyugodt kis falu.
– Drága Henry, én nem utcai sarlatán vagyok, aki sárga függönnyel takargatja magát a bódéjában! Nem áll szándékomban a templom udvarán üzérkedni. Manapság már tengernagyok, ellentengernagyok, alellentengernagyok és őfelsége miniszterei kérik szolgálataimat tiszteletteljes levelekben, és ami még fontosabb, jól megfizetnek. Kétlem, hogy akadna bárki is Búcsúbájban, aki ki tudná fizetni a díjazásomat.

– Milyen szoba ez? – kérdezte Winbright kapitány.
– Ez az öreg Mr. Enderwhild hálószobája volt, uram – világosította fel Miss Tobias.
– A mágusé?
– A mágusé.
– És hol tartotta a kincsét, Miss Tobias? Olyan régóta van ebben a házban, biztos kiszimatolta már. Le merem fogadni, hogy minden repedésbe és lyukba egyfontos aranyérméket dugdosott.
– Erről nem hallottam, uram.
– Ugyan már, Miss Tobias, miért tanulnak az öregemberek mágiát, ha nem azért, hogy felfedezzék egymás kincsét? Mi másra lenne jó a mágia? – Egy zavaró gondolat ötlött fel a kapitányban. – Nem is akarják tovább örökíteni a tehetséget, nem igaz? Úgy értem, a gyerekeikre. De őrültséget beszélek, hiszen itt lánygyermekek vannak. Ki hallott már varázsló lányokról?
– Két mágusnőről is tudunk, uram. Mindkettőt nagy tisztelet övezte. Winchesteri Catherine volt az egyik, ő Martin Pale-t tanította, és Gregory Absalom lánya volt a másik, Maria, aki több mint egy évtizedig vezette az Árnyékházat.
A kapitányon látszott, hogy nem köti le a téma.
– Mutasson más szobákat is! – kérte.
Egy újabb visszhangos folyosón mentek végig, ami egerek és pókok birodalmává vált, akárcsak a hatalmas, sötét ház java része.
– Unokahúgaim jó egészségnek örvendenek?
– Igen, uram.
A kapitány rövid hallgatás után folytatta.
– Persze ez egy pillanat alatt megváltozhat. Annyi gyermekbetegség van, Miss Tobias. Amikor én hat vagy hét éves voltam, majdnem belehaltam a kanyaróba. Ez a két kislány már megkapta?
– Nem, uram.
– Tényleg? A nagyszüleink alighanem jobban értettek ezekhez a dolgokhoz. Ők nem engedték meg maguknak, hogy túlszeressék a gyerekeket, amíg azok át nem estek a gyerekkori megpróbáltatásokon és betegségeken. Bölcs szabály. Nem szabad túlszeretni a gyerekeket.
A kapitány tekintete összeakadt a nevelőnő tekintetével. A férfi elvörösödött, és elnevette magát.
– Csak vicceltem! Ne legyen ilyen morcos! Ó, Miss Tobias, én megértem a helyzetét. Túlzottan régóta viseli a felelősséget ezért a házért és a kuzinjaimért… az én gazdag kis kuzinjaimért. A nőknek nem szabadna ekkora terhet egyedül cipelniük. Nem erre találták ki az ő szép kis fehér vállukat. De ne csüggedjen, én azért jöttem, hogy segítsek. Fred is. Fred pont az a fajta, akiből kiváló kuzin válhat. Nagyon szereti a gyerekeket.
– És a hölgy, Winbright kapitány? Ő is itt marad, hogy önnel és a másik úrral együtt a gyerekek kuzinja legyen?
A férfi nyájasan mosolygott a nevelőnőre. Szeme olyan derűs, nevetős kéken csillogott, mosolya olyan nyílt és mesterkéletlen volt, hogy Miss Tobiasnak nagy önfegyelmébe került visszafogni a saját mosolyát.
– Köztünk szólva egy kicsit rosszul bánt vele az egyik tiszt ________shiresben. Nekem viszont könnyen ellágyul a szívem… egy síró nő látványa annyira megindít, hogy bármire képes vagyok.
Ezt mondta Winbright kapitány a folyosón, ám amikor beléptek az étkező szalonba, a hölgy könnyei pont annyira indították meg (mivel éppen sírt), hogy gorombáskodjon vele. Amikor a hölgy finoman és tapintatosan a nevén szólította, türelmetlenül kapta oda a fejét, és rárivallt:
– Ó, miért nem megy vissza Brightonba? Kegyed is tudja, hogy könnyen megtehetné. Az lenne a legjobb magának.
– Reigate-be – javította ki a hölgy óvatosan.
A kapitány bosszúsan nézett rá.
– Persze, Reigate-be.
A hölgynek kedves, félénk arca volt, nagy, sötét szeme és kicsi rózsabimbó szája, amely folyton bánattól remegett. Az a fajta szépség volt az övé, mely gyorsan elillan, ha bármi szenvedéssel kapcsolatos dolog átsuhan rajta, márpedig az utóbbi időben sokat lógatta az orrát. Egy rongybabára emlékeztette Miss Tobiast, ami eleinte még mutatós, de miután egyre több rongybélés jön ki belőle, egyre szánandóbbá válik. A hölgy felnézett Miss Tobiasra.
– Soha nem gondoltam volna… – kezdte, de a sírás belefojtotta a szót.
A nevelőnő egy darabig hallgatott, aztán megszólalt:
– Nos… talán nem ilyen nevelést kapott.

Aznap este Mr. Field megint a társalgóban aludt el. Az utóbbi időben ez gyakran megesett vele.
A következő történt: egy szolga jött be a szobába, üzenetet hozott Mrs. Fieldnek, aki azonnal olvasni is kezdte. Eközben Mr. Field egyre inkább (ahogy ő fogalmazott) „pókhálósnak” érezte magát az álmosságtól. Egy idő után úgy tűnt neki, hogy amikor felébredt, az este ugyanúgy folytatódott. A kandalló egyik oldalán Cassandra ült, a másikon Mrs. Field. Mr. Field kifejezetten kellemes estét töltött el a két hölgy társaságában. Az, hogy csak álmodta ezt a kellemes estét (ugyanis a szegény, balga ember tényleg aludt közben), mit sem csökkentett az élvezetén.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:A Hollókirály
Búcsúbáj hölgyei és más történetek