Főkép

A posztmodern amerikai óriások közül egyértelműen Thomas Pynchont ismerjük legkevésbé idehaza. Ennek oka nem írásainak silány minőségében rejlik - épp ellenkezőleg. Az érett posztmodern szinte minden jegyét magában foglaló Pynchon-művek túlságosan is kifinomultak és bonyolultak ahhoz, hogy más nyelvre átültethessék azokat. Efelett kesereg kicsit utószavában a fordító is, bár Széky János hősiesen próbál magyarázatot fűzni néhány olyan nyelvi leleményhez, ami magyarítva kényszerűen elsikkad, veszít erejéből, vagy épp teljesen eltűnik.

S hogy mitől tipikusan posztmodern maga A 49-es tétel kiáltása? Mindenekelőtt az azonnal és könnyen beazonosíthatóan posztmodern toposzoktól, motívumoktól és értelmezésbővítő, -nehezítő technikáktól.

A cselekmény rendező elve például a keresés vándormotívuma, mely a rejtély elemével egészül ki.

Oedipa Maas egy napon koegzekútori (végrendelet társvégrehajtói) megbízatást kap, feladatának véghezviteléhez azonban előbb tisztáznia kell egy különös bélyeggyűjtemény eredetét, ami mögött világméretű összeesküvést sejt meg. Kutatásai közben egyre újabb összefüggéseket fedez fel élete ideiglenes célja és a világtörténelem átfogó folyamatai között, e kapcsolódások pedig elszórt lételméleti eszmefuttatások keretében bomlanak ki a szövegben.

A történet első ránézésre is legalább három síkon mozog: a puszta történések, a bölcselet, valamint a nyelvi jelek interakcióinak síkjain.

Ahogy kutatása során Oedipa egyre több és több Tristero-jellel találkozik, úgy tágul a szöveg értelmezési tartománya is a jelentésburjánzás miatt. Az asszociációk egész szövevényévé összefonódó és újra kibomló nyelvi játékok és a humorosan beszédes nevek újabb meg újabb rétegeit nyitják meg az interpretáció kincsesbányáinak.

Pynchon ráadásul Joyce-hoz hasonlóan rájátszik az összecsengő hangzások más-más nyelveken való értelmezésének lehetőségére is.

A mellékszereplőként feltűnő Manny Di Presso neve például ugyanúgy eszünkbe juttatja a mániás depressziót, mint az angol „sok”, vagy a nemzetközi „presszó”, vagy épp a PRESS, vagyis „sajtó” szavakat. (A későbbi Pynchon nagyregények egyikében, a Mason & Dixonban szerepel Cherrycoke tiszteletes. Az ő nevéből levezethető lehetséges jelentések humoros játékát viszont - a név utalhat többek között Jerikóra, a cseroki indiánokra vagy épp a történet idejében még hírből sem ismert üdítő italra - az itteni ötletek még csak előképei.)

Egy másik tipikusan pynchoni téma az entrópia két formájának, a termodinamikai hőhalálnak és az információelméleti entrópiának az összekapcsolása. Az informatikai energiának a túlburjánzás (informatikai túlterhelés) miatti elvesztése, vagyis annak metaforája végigvonul a kisregényen, és a befejezésben teljesedik ki.

Ugyanezen metafora viszont egy másik, zenei kódrendszerbe lefordítva egyfajta fúgaszerkezetté áll össze, ahol a jelentéstúlburjánzás a strettának megfeleltethető, s melyet a kadencia végén egyszer csak lefejeznek - a műnek hirtelen, lezáratlanul vége szakad.

Arra már nem is fecsérelném a szót, milyen ügyesen használja Pynchon a fabuláció, vagyis a beágyazott elbeszélések technikáját, sem arra, mily kegyetlenséggel frusztrálja az embert a valóság és kitaláció szándékolt összemosása. Kitaláció helyett persze inkább szimulakrumot kellene mondanom (írnom) - a megalkotott pótvalóságok filozófiájába azonban helyszűke miatt inkább nem mennék bele.

Amíg ki nem adják Pynchon nagyregényeit, mindenekelőtt a V-t és a Gravity’s Rainbow-t, addig be kell érnünk ezzel a nyúlfarknyinál alig hosszabb művel.

Azért azonban kezeskedem, hogy a stílus szerelmeseinek nem lesz oka csalódásra - éppoly élvezettel olvassák majd A 49-es tétel kiáltását, mint mondjuk Umberto Eco töredékében hasonló témájú A Foucault-ingáját, vagy éppen Douglas Adams rejtély-és-keresés tengelyek mentén mozgó klasszikusát, a Galaxis útikalauzt.