Umberto Eco: A Foucault-inga

Van némi hipnotikus hatása annak, ha az ember egy inga mozgását figyeli. Az inga mozgása adja a regény belső áramlását, az emlékek és álmok felbukkanását és eltűnését, a valóság és a képzelet játékát. Ezzel az egyszerű asszociációval a megtörtént és képzelt események olyan hálózata alakul ki, ami valósággal hipnotizál minket, külső szemlélőket is. Ahogy az inga bekerül a gondolatainkba, mi is részei leszünk annak a bizarr világnak, amit az író teremtett, és amiről tudjuk, hogy az ő fejében létezik, és nem értjük, hogyan furakodhatott bele a miénkbe. Van benne valami tolakodó, kicsit erőszakos, ahogyan kénytelenek vagyunk követni a mozgását, figyelni az eseményeket, és meg sem próbálni változtatni azokon.

„Ekkor láttam meg az Ingát. Hosszú huzal legvégén a szentély boltozatáról függve, méltóságteli kimértséggel rótta széles lendületű íveit a gömb. Tudtam – de hát kit ne döbbentettek volna rá maguktól is azok a varázslatosan nyugodalmas sóhajok? –, hogy a lengést a huzal hosszának négyzetgyöke, illetve ama földi ésszel felfoghatatlan ­Π közt fennálló arány határozza meg, mely isteni okból szükségszerű kapcsolatba hozza minden lehetséges kör kerületét és átmérőjét, és így a gömb ide-oda útjának ideje titkos összeesküvésből adódik, mely a legkevésbé sem időbeli mérték: a felfüggesztési pont egysége, egy elvont kiterjedés kettőssége, a Π ­hármas természete, a négyzetgyök rejtett négyszöge, a kör tökélye közt szövődött.”

Két végpont között mozog a könyv, már-már annyira gyorsan – és mégis néha annyira lassan –, hogy hirtelen nem is tudjuk, hogy megérkeztünk-e a célhoz, vagy már túl is haladtunk rajta. Egyre bizonytalanabbá válunk a valóság helyes megítélésében, pedig a regény végére már tisztában kellene lennünk mindennel. Ismertethetném a tényleges sztorit, hogy ki mikor mit csinált, mit derített ki és ennek milyen hatása volt a környezetére, de – annak ellenére, hogy nyilván volt értelme ezeket így kitalálni – nem sok jelentősége van a regény szempontjából. A szerkezet a lényeg, az mesél, nem a tartalom.

Nagy tisztelgés ez a mű a szerkesztők előtt, legyenek azok becsületes hétköznapi könyveket szerkesztő szerkesztők, vagy gépi szerkezeteket szerkesztő szerkesztők. Mert hiszen hatalom van az ő kezükben, szétszednek és összeraknak dolgokat, az elismerés minden reménye nélkül. Teremtenek is, meg nem is, ez az ő áldásuk és átkuk is egyszerre, de az biztos, ha valami szerkesztett, akkor kellett hozzá szerkesztő - létfontosságúak mindenkinek. De, hogy az enyémnek ne legyen túl sok gondja, egy népi megfigyeléssel zárom e sorokat: szerintem ez a szerző legjobb könyve, ami most a szerző javításaival, átdolgozott kiadásban jelent meg újra.

Éljenek a szerkesztők mindörökké!