FőképA jeles francia egyiptológus és szerző „Legújabb egyiptomi elbeszélések” alcímű kötetében megjelent írások kissé megtévesztő módon nem is annyira novellák, mint inkább mesék.

Mesék, melyeknek fantasztikuma valójában nem az istenségekben, csodákban, beigazolódott hiedelmekben keresendő, hanem az igazság, Máát valóságot meghazudtoló győzedelmeskedéseiben a romboló, káoszteremtő iszefet felett. Melyekben tehát a jó mindig elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetésben részesül.

Mondhatnánk, hogy egy sohasem volt világ teljességgel kitalált lenyomatát lelhetjük meg e történetekben és karcolatokban.
Ez ellen szól azonban a tény, hogy Jacq jó ismerője és csodálója az ősi egyiptomi kultúrának, melyet a rabszolgatartó, patriarchális görög-római kort megelőzően egyfajta aranykorként foghatunk fel, amikor még nem kérdőjeleződött meg alapjaiban a nemek egyenrangúsága, amikor a boldoguláshoz a harmónia és a jogkövetés, az elesettek megsegítése éppúgy hozzátartozott, akár a fáraó nem evilági hatalmának megkérdőjelezhetetlensége.

Különösen az olyan történetek töltenek el a letűnt korok iránti tisztelettel, a jó és gonosz harcát megjelenítő mítoszok és legendák világa utáni sóvárgással, mint „Az igazak boldogsága”, melyben az egyszerű oázislakó makacs kitartásával eléri, hogy a hajlíthatatlannak látszó miniszter fényt derítsen hatalmaskodó beosztottja túlkapásaira és becstelenségeire.
Ilyesmi mai modern, immár csak a látszatokra adó világunkban gyakorlatilag lehetetlen, de vigasztal a tudat, hogy egykor, Egyiptomban mindez még akár valóság is lehetett.

Éppily megszívlelendő (lehetne) „A tetőfedő” üzenete, melyben az építő furfanggal és jóságos könyörtelenséggel eléri, hogy a kompromisszumra képtelen politikai döntéshozók végül megegyezzenek.
Vagy a „Dzsedi, a varázsló és a nagy piramis titkos kamrái” című mesés novella, melyből kiderül, hogy a láthatatlan és a látható egyesítéséhez önmagában nem elegendő a fáraói akarat vagy a mágia, a henyélőket, élősködőket és nemtelenek is ki kell söpörni a hatalom palotáiból.

Azt pedig visszagondolva sehogy sem értem, miért is hökkentett meg először Jacq nyílt természetvédő attitűdje, ami többek között „Az utolsó majom” és „A kincs őre” kurta anti-utópiáiból, vagy épp a kötet címét adó rövid elbeszélésből kiviláglik.
Végtére is Egyiptom néhai nagysága nem kis mértékben a természettel fenntartott harmóniának, a növények, állatok és kövek, no meg a folyton helyüket változtató dűnék feltétlen tiszteletének volt köszönhető.

Egyiptom örök. Öröksége elpusztíthatatlan, hiába, hogy sohasem térhetünk vissza e valós vagy megálmodott aranykorba. A megtestesült istenek és az istenségként uralkodó fáraók emléke akkor is fennmarad - ha másként nem, mesékben, fantasztikus történetekben, vámpírhistóriákban -, amikor már sok mást rég elfeledtünk.
Hiszen Egyiptom kultúránk bölcsője volt, ebből az ősforrásból táplálkozott egykor Európa.

Christian Jacqnál többet pedig kevesen tettek azért, hogy ez a hagyomány ne csak eltorzított, átírt formában, hanem eredeti szellemiségében tündököljön, töltse meg életünket - ha csak rövid percekre is - némi szépséggel, megnyugvással és az ember jobbíthatóságában való reménykedéssel.

Tartalom:
A léptek ura
A titkok őre
Karnak fecskéi
Az aranybárka
A nagy rét
A tetőfedő
A szavazás
Az Isten hangja
Az utolsó majom
A kincs őre
Az égi tehén
A vendéglátó
Ramszesz még mindig él, Luxorban ebédel
A nők országa
Kleopátra, az alkimista
Istennő a fában
A délibáb
Az igazak boldogsága
A szakértő
Dzsedi, a varázsló és a nagy piramis kamrái
A fohászkodó
A Tamariszkuszok völgye