D. L. Smith: Santo Fico csodái
Írta: Uzseka Norbert | 2007. 09. 09.
Ha az ember kedveli Olaszországot, már a borító miatt is kézbe veszi ezt a könyvet a boltban. Aztán meglátja, hogy kisebb betűkkel ez a két mondat is szerepel rajta: „Csak Toscanában születnek ilyen mesék...” és „Szerelmek és varázslatok története”, és akkor persze elolvassa a fülszöveget, és próbál belelátni a könyvbe, hogy érdemes-e kiadni érte 3000 Ft-ot, vagy ez is csak egy újabb klón, aminek írója a Napsütötte Toszkána meg hasonlók sikereire alapozva akar még egy jót kaszálni.
A fülszöveg alapján persze akármi lehet. Az talán óvatosságra int, hogy Dennis L. Smith amerikai, még ha egyébként díjnyertes színműíró és a Dél-oregoni Egyetem színművészeti tanszékének előadója is.
S ha történetesen a sztori azzal indulna, hogy „és akkor az amerikai tanár házat vett Toszkánában”, sosem olvastam volna el ezt a könyvet.
Ezt az alapötletet Frances Mayes már kiválóan megírta a Napsütötte Toszkána-ban, nem beszélve másokról (Joanne Harris, Peter Mayle), akik kb. ugyanezt leadták Provance-szal, stb.
Persze, ami ehelyett van, az sem valami eredeti. Még az a legkülönlegesebb húzás (már a fülszöveg alapján), hogy a főszereplő, Leo Pizzola húsz év után egy olyan toszkán helyre tér vissza, ahova amúgy csak merő tévedésből keveredik ép elméjű ember.
Egy majd’ megközelíthetetlen hegyszirten, minden különösebb látnivalónak híján áll Santo Fico. A kicsiny település élete mentes bármiféle izgalomtól, s szép lassan peregnek fölötte a fizikai és szellemi leépülés évei. Innen mindenki csak menekül, ha egyáltalán teheti.
Leo sem nosztalgiából tér vissza szülőföldjére Chicago-ból, hanem, hogy pénzzé tegye az örökölt családi birtokot. Nem kell különösebben szakavatott olvasónak lenni ahhoz, hogy az ember megsejtse, mi minden fog történni.
Leo gyermekkori barátai közül nincs már mindenki az élők sorában, de az egyikük természetesen nő, akivel persze volna mit megbeszélniük, ha utóbbi nem haragudna az olaszokra jellemző temperamentummal az előbbire.
Igaz is, olaszos temperamentum. D. L. Smith nem igyekszik forradalmi módra cafatokra tépni a sztereotípiákat, és történetvezetése, meg maga a sztori is számos panelt alkalmaz. Mint mondottam volt, az egyetlen eredeti húzása, hogy képes porosnak, kopottnak és a legkevésbé sem kívánatosnak leírni Santo Fico-t.
És ahogy az előre borítékolható, az történik itt is, mint holmi elhanyagolt olajligetben, ha megmetszik végre az öreg fákat. Naná, hogy van benne minden, ami a vidéki Itáliáról eszünkbe juthat.
A természet, Assziszi Szent Ferenc, és persze romantika, meg vígjátéki, hol harsányabb, hol derűs és finom humor (mivel Smith nem olasz, néha mintha Wodehouse hatását érezném, bár lehet, hogy tévedek).
Még remek ételekből és italokból is jut a könyv oldalaira, csupán a receptek hiányoznak.
És mindezekkel együtt, meg annak ellenére, hogy Smith néha mintha kissé túlságosan is húzni akarná az időt, mielőtt úgyis elmeséli, amit akar, a Santo Fico csodái működik. Megnevettet, meghat, vágyat ébreszt egy olasz körút, egy jó bor és egy jó ebéd, egy szép nő csókjai, egy baráti vigadozás vagy épp egy kis templom hűvös falai közti magányos elmélyülés iránt.
Sokszor nem is a történet váltja ki a hatást, hanem a szavak által hordozott képzetek, amit legtöbbünk, aki nem járt még Toszkánában, de szeretné látni, tud arról a gazdag és csodálatos vidékről.
És még valami: az emberség. Hiába tudja az ember, hogy Smith direkt csinálja, akkor sem tudja magát kivonni a bűvköréből, ahogy a félreértésekből adódó drámákat, a kicsinyességeket, a vétkeket, a bumfordiságot és a mély érzéseket is ábrázolja.
És így végül valóban ad némi szépséget, bölcsességet, napfényt és derűt a regény. Meglehet, a mesébe szőtt szeretet és megbocsátás csak egy ilyen könyvben létezik, de ha így volna is, az embernek Elio atyával együtt látnia kell, hogy az élet, „ez az egész egy nagy csoda”.
A fülszöveg alapján persze akármi lehet. Az talán óvatosságra int, hogy Dennis L. Smith amerikai, még ha egyébként díjnyertes színműíró és a Dél-oregoni Egyetem színművészeti tanszékének előadója is.
S ha történetesen a sztori azzal indulna, hogy „és akkor az amerikai tanár házat vett Toszkánában”, sosem olvastam volna el ezt a könyvet.
Ezt az alapötletet Frances Mayes már kiválóan megírta a Napsütötte Toszkána-ban, nem beszélve másokról (Joanne Harris, Peter Mayle), akik kb. ugyanezt leadták Provance-szal, stb.
Persze, ami ehelyett van, az sem valami eredeti. Még az a legkülönlegesebb húzás (már a fülszöveg alapján), hogy a főszereplő, Leo Pizzola húsz év után egy olyan toszkán helyre tér vissza, ahova amúgy csak merő tévedésből keveredik ép elméjű ember.
Egy majd’ megközelíthetetlen hegyszirten, minden különösebb látnivalónak híján áll Santo Fico. A kicsiny település élete mentes bármiféle izgalomtól, s szép lassan peregnek fölötte a fizikai és szellemi leépülés évei. Innen mindenki csak menekül, ha egyáltalán teheti.
Leo sem nosztalgiából tér vissza szülőföldjére Chicago-ból, hanem, hogy pénzzé tegye az örökölt családi birtokot. Nem kell különösebben szakavatott olvasónak lenni ahhoz, hogy az ember megsejtse, mi minden fog történni.
Leo gyermekkori barátai közül nincs már mindenki az élők sorában, de az egyikük természetesen nő, akivel persze volna mit megbeszélniük, ha utóbbi nem haragudna az olaszokra jellemző temperamentummal az előbbire.
Igaz is, olaszos temperamentum. D. L. Smith nem igyekszik forradalmi módra cafatokra tépni a sztereotípiákat, és történetvezetése, meg maga a sztori is számos panelt alkalmaz. Mint mondottam volt, az egyetlen eredeti húzása, hogy képes porosnak, kopottnak és a legkevésbé sem kívánatosnak leírni Santo Fico-t.
És ahogy az előre borítékolható, az történik itt is, mint holmi elhanyagolt olajligetben, ha megmetszik végre az öreg fákat. Naná, hogy van benne minden, ami a vidéki Itáliáról eszünkbe juthat.
A természet, Assziszi Szent Ferenc, és persze romantika, meg vígjátéki, hol harsányabb, hol derűs és finom humor (mivel Smith nem olasz, néha mintha Wodehouse hatását érezném, bár lehet, hogy tévedek).
Még remek ételekből és italokból is jut a könyv oldalaira, csupán a receptek hiányoznak.
És mindezekkel együtt, meg annak ellenére, hogy Smith néha mintha kissé túlságosan is húzni akarná az időt, mielőtt úgyis elmeséli, amit akar, a Santo Fico csodái működik. Megnevettet, meghat, vágyat ébreszt egy olasz körút, egy jó bor és egy jó ebéd, egy szép nő csókjai, egy baráti vigadozás vagy épp egy kis templom hűvös falai közti magányos elmélyülés iránt.
Sokszor nem is a történet váltja ki a hatást, hanem a szavak által hordozott képzetek, amit legtöbbünk, aki nem járt még Toszkánában, de szeretné látni, tud arról a gazdag és csodálatos vidékről.
És még valami: az emberség. Hiába tudja az ember, hogy Smith direkt csinálja, akkor sem tudja magát kivonni a bűvköréből, ahogy a félreértésekből adódó drámákat, a kicsinyességeket, a vétkeket, a bumfordiságot és a mély érzéseket is ábrázolja.
És így végül valóban ad némi szépséget, bölcsességet, napfényt és derűt a regény. Meglehet, a mesébe szőtt szeretet és megbocsátás csak egy ilyen könyvben létezik, de ha így volna is, az embernek Elio atyával együtt látnia kell, hogy az élet, „ez az egész egy nagy csoda”.