Főkép ELŐHANG

Ez a nő valóban gyönyörű, gondolta Artemis Entreri, miközben a meztelen Calihye-t nézte, aki a ruhásszekrényhez lépett, és leakasztotta nadrágját és fehér ingét. A lány egy vérbeli harcos kecsességével mozgott, látszólag könnyedén lépkedve, talpai, úgy tűnt, alig érintik a padlót, mégis magabiztosan járt. Nem volt túl magas, karcsú, de izmos, és a testén lévő sebhelyek cseppet sem rontottak az alakján, bőre alatt kirajzolódó izmainak játéka így is izgató volt. Ő maga volt az ellentmondás, döbbent rá Entreri, miközben a lányt nézte – egyszerre volt izzó, mint a tűz, és lágyan áramló, mint a víz. Tombolt, ha akart, valódi haraggal, vagy gyengéd volt, és úgy tűnt, mindig tudja, hogyan irányítsa érzelmeit akkor is, amikor férfival van együtt.
Kétség sem fér hozzá, hogy éppen ilyen volt harc közben is. Calihye nem közönséges fegyverforgató volt, hanem valódi harcos, aki nem csak kardjával, de az eszével is harcol. Ismerte saját erősségeit és gyengéit éppúgy, mint bárki más, de különlegesen tehetséges volt, amikor ellenfeleit kellett kiismernie. Entreri mérget vett volna rá, hogy a nő élvezettel vetette be különleges vonzerejét gyanútlan ellenfeleivel szemben, és mindig sikeresen játszotta ki az éberségüket, mielőtt kiontotta volna a belüket.
A férfi ezt nagyon nagyra tartotta benne; ahogyan maga elé képzelte a jelenetet, az mindig mosolyt csalt általában komor és rezzenetlen arcára.
Mosolya azonban azonnal tova is tűnt, mikor saját helyzetére gondolt.
Egy szögön, a szekrény mellett, aminél Calihye éppen öltözködött, lógott keskeny karimájú, fekete kalapja, amit még Jarlaxle adott neki. Entrerinek rá kellett ébrednie, hogy ez a kalap, akárcsak drow gazdája, jóval több annál, mint amit elsőre mutat. Rengeteg hasznos képessége volt, mágikus és hétköznapi, például képes volt lehűteni viselője testét, elrejtve ezzel azok szeme elől, akik hőlátást használtak a normális látás helyett, aztán szegélyébe fonal volt erősítve, melyet könnyen szorosra lehetett húzni, így, ha viselője még a lováról esett is le éppen, a kalapot akkor sem veszíthette el.
Több, mint aminek látszik – gondolta Entreri. De nem így van ez majdnem mindennel?
Nyugodt alvással töltötte az éjszakát, a Calihye-jal történt találkozás után. Talán túlságosan is nyugodtan? Calihye megölhette volna, döbbent rá hirtelen a férfi, és még az a gondolat is átvillant rajta, hogy talán a nő valamiféle bűbájt bocsájtott rá az éjszaka. Ez a lány valójában jóval kiszolgáltatottabbá tette őt, mint eddig bárki, bármikor életében.
Nem, nyugtatta meg magát a férfi. A lány érzelmei ezúttal őszinték. Ez nem színjáték.
Bár ami azt illeti, jegyezte meg magában, nem éppen ez volt mindig is Calihye jellegzetes stratégiája, hogy olyannyira a biztonság hamis illúziójába ringatta a férfiakat, hogy aztán, amikor már biztosra mehet, megtámadja őket?
Entreri a tenyerébe ejtette az arcát, és megdörzsölte a szemét. Aztán lassan megcsóválta a fejét, és örült, hogy keze elrejti arcvonásait, mert halkan, önkéntelenül felkacagott. Egyszer még az őrületbe kergeti magát az effajta gondolatokkal.
–Akkor velem jössz? – kérdezte Calihye, kiszakítva a férfit gondolatai közül.
Entreri felemelte a fejét, és még egyszer alaposan megnézte a nőt, ahogyan ott állt a szekrény mellett. A lány még mindig meztelen volt, de a férfi ezúttal nem a testét nézte, tekintete megpihent a lány arcán. Calihye minden kétséget kizáróan gyönyörű nő volt, ragyogó szemében időnként szürke fények is megcsillantak a mélykék mellett. Néha, amikor a fényviszonyok mások voltak – például mikor villámlott, vagy amikor csuklya volt rajta – a szeme világosabb kéknek tűnt, s még sokkal elragadóbbnak, mint máskor. Akármilyen színű volt is azonban, mindig azonnal felkeltette a figyelmet, olyan éles kontrasztban állt hollófekete hajával. Az arca szabályos volt, minden vonása szinte tökéletes.
Kivéve a sebhelyet. A jobb arcán futott az orráig, aztán le az ajkain át egészen az álláig. Érdes sebhely volt, gyakran begyulladt, ilyenkor a színe egészen vörössé vált. Calihye e mögé a sebhely mögé rejtőzött, Entreri jól tudta ezt, mintha így akarná tagadni lenyűgöző nőiességét.
Amikor felvillant a mosolya, mely egyszerre volt csábító és veszélyes, Entreri alig vette észre a vágást az ajkán. Mert Artemis Entreri számára ez a nő mindörökre gyönyörű maradt, és azon túl, hogy tudomásul vette a lány indokait, amiért az ragaszkodik a sebhelyéhez, és mindahhoz, ami a lelkében ezzel együtt jár, már alig vette észre ezt a szépséghibát. Cseppet sem vonta el a figyelmét, amikor a lány arcára nézett, oly mélyen volt képes elveszni a lány titokzatosan csillogó szemében. Calihye megrázta a fejét, sűrű haja a vállára hullott, és Entreri legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy arcát abba a dús, meleg, rakoncátlan sörénybe fúrja.
–Abban egyeztünk meg, hogy legelőször eszünk – emlékeztette őt Calihye. Felsóhajtott, és belebújt az ingébe. – Azt gondoltam, mostanra már csillagokat fogsz látni az éhségtől. – Alány feje kibukkant az ing nyakán, és ahogy meglátta kedvese arckifejezését, egyszeriben eltűnt az arcáról az iménti mosoly.
Ugyanaz az érzelem villant át mindkettőjük arcán. A férfi komoran vonta össze a szemöldökét. Entreri először nem értette. Egyetlen olyan gondolat sem járt éppen a fejében, amitől el kellett volna komorulnia. Calihye sem okozhatta a különös érzést, hiszen mindent egybevetve a férfi a nőt tartotta az egyetlen örömteli dolognak egész hánytatott életében, s arca mindig ellágyult, valahányszor ránézett. Arcvonásai mégis megkeményedtek, és ezt tükrözte a lány arckifejezése is.
Mostanában gyakran kapta magát azon, hogy dühös arcot vág – vagy mindig is így volt annak előtte is? –, és általában minden ok nélkül tette ezt. Kivéve persze, amikor haragudott – úgy általában a világra, benne mindenre és semmire egyaránt.
–Nem muszáj ennünk – mondta a lány.
–Ne, ne, menjünk csak és kerítsünk valami ételt. Már így is eléggé késő van.
–Aggaszt valami?
–Semmi.
–Nem lelted kedved velem az elmúlt éjjel?
Entreri csaknem felhorkant, annyira képtelennek találta a lány kérdését, végül alig tudta elfojtani a mosolyát, ahogyan végigmérte a nőt, és rádöbbent, hogy az csupán a hiúságát akarja kielégíteni.
–Már számos éjjelen a kedvemet leltem veled. Nagyon is. Az elmúlt éjszaka pedig még ezek között is különleges volt – mondta végül a lánynak, és örömmel nyugtázta, ahogyan Calihye elégedetten elmosolyodik.
–Akkor mi aggaszt?
–Mondtam már, hogy semmi sem aggaszt. – Entreri lenyúlt, felemelte a nadrágját, és elkezdte felhúzni. Megállt, amikor megérezte Calihye érintését a vállán. Felnézett a nő aggódó arcába, aki meredten bámulta őt.
–Szavaid mást sugallnak, mint az ábrázatod – mondta a lány. – Mondd el nekem! Talán nem bízol bennem? Mi az, ami ennyire beárnyékolja Artemis Entreri lelkét? Mi történt veled? Mi történt, amitől fellobbant benned ez a konok belső tűz?
–Hiába beszélsz ostoba talányokban, csak te képzeled be magadnak az egészet – morogta a férfi, és tovább folytatta az öltözködést, de Calihye erősen megszorította a vállát, és kényszerítette, hogy újra a szemébe nézzen.
–Mi van veled? – kérdezte újra a lány. – Hogyan lehetséges, hogy egy magadfajta tökéletes harcos ennyi kétséget hordoz magában? Miféle sors volt az, ami ide vezetett téged, és formálta a lelkedet?
Entreri nem állta a lány pillantását, lenézett a lábára. De valójában nem látta őket. Lelke mélyén Artemis Entreri kisfiú volt újra, alig több még, mint gyermek, és újra egy sivatagi kikötőváros mocskos utcáin érezte magát, a sós pára és a csatorna szaga lebegett körülötte, akármerről fújt is a szél.

*****

A szekerek még akkor is nyikorogtak, mikor éppen nem voltak úton, ahogyan a forró szél végigsimított kiszáradt oldalukon, és némi homokot szórt rájuk. Néhány ló nyugtalanul rázta a fején a zablát, egyikük még odébb is táncolt néhány lépést, már amennyire a kötőfék engedte. A kocsis, egy vékony, inas, durva vonású férfi, aki a fiút a saját apjára emlékeztette, nem pocsékolta az időt nógatásra, azonnal közéjük csördített az ostorával.
Igen, akárcsak az apja.
A kövér fűszerkereskedő, aki az egyik bakon terpeszkedett, sokáig bámulta a fiút. Vastag szemhéja mögül rezzenetlenül figyelt, mintha álomba akarná bűvölni, akár az áldozata előtt mozdulatlanul lapuló kígyó. Volt ott valami, ezt tudta a fiú, valami varázslat amögött a tekintet mögött, a hatalom valamiféle rejtett képessége, ami lehetővé tette, hogy ez a szánalmas, pohos alak tekintélyre tegyen szert a karaván vezetői között, akik egyik szokásos útjukra indultak Memnon városából. Készséggel alkalmazkodtak hozzá, talán túlságosan is, ezt látta, pedig csak egy fiú volt, aki keveset tudott a világról, és a kereskedők között fennálló hierarchiáról.
Akárhogy is, ő volt a valódi vezető, és a fiú elvörösödött, szólni sem tudott a megtiszteltetéstől, hogy egy ilyen hatalmasság időt szakít rá és az anyjára. A büszkeség pírja aztán rövidesen szájtáti, hitetlenkedő csodálkozássá változott, amikor a kövér ember átadta az érméket – és azok aranyból voltak! Aranyérmék! A fiú hallott már effélékről, hallott történeteket, de látni még sosem látta. Ezüstöt látott már, valami idegen fizetett vele az apjának, Belriggernek, aztán karon fogta az anyját, és bement vele a függöny mögé.
Aranyat soha. És most az anyja kezében aranypénz volt!
Milyen izgalmas érzés volt, kár, hogy nem tartott soká. Mert ezután Shanali, az anyja, megragadta őt a vállánál, cseppet sem gyengéden, és a kövér férfi karjaiba lökte. Ő küzdött, és megpróbált kiszabadulni a szorításból. Megpróbált elszaladni az izzadt kezek közül, csak annyi időre, amíg beszél az anyjával, és meg tudja kérdezni, hogy miért.
De mire újra szembe tudott fordulni vele, az anyja már elfordult, és ő nem látta az arcát.
A fiú hiába szólította. Hiába könyörgött neki. Hiába kérdezte, hogy ez mit jelent.
–Hová mész?
–Miért hagysz itt?
–Miért tart fogva ez az ember?
–Anyám!
Végül valóban visszanézett, egyetlen rövid pillanatra. Ahhoz azonban elég hosszan, hogy a fiú meglássa mélyen ülő, szomorú szemét még egyszer utoljára.

*****

–Artemis?
A férfi megrázta a fejét, hogy megszabaduljon emlékeitől, aztán Calihye-ra nézett. A lány egyszerre tűnt csodálkozónak és aggódónak. Különös volt.
–Egész reggel itt akarsz ülni azzal a furulyával a kezedben és a félig fölhúzott nadrágoddal a lábadon?
A kérdés megdöbbentette Entrerit, és ekkor vette észre, hogy valóban a kezében tartja Idalia furulyáját, ezt a mágikus zeneszerszámot, amit a sárkánynővérek ajándékoztak neki. És igen, Calihye-nak abban is igaza volt, hogy a nadrágja még csak félig volt fölhúzva. Óvatosan letette a furulyát maga mellé az ágyra – vagy legalábbis ezt akarta, aztán rájött, hogy ilyen könnyen nem képes kiengedni a kezéből. Ezt a felismerést hirtelen konok elszántság követte, és a férfi ledobta a furulyát, felegyenesedett, és felhúzta a nadrágját.
–Nos, mi az? – kérdezte Calihye, és ő kíváncsian nézett rá. – Mi az, ami kétséget ébreszt egy ilyen tökéletes harcosban, mint Artemis Entreri? – kérdezte újra. – S vajon mitől lehet ilyen tökéletes?
A férfi képzeletben újra Memnonban járt. Lelki szemei előtt Belrigger villant fel, és ő érezte, ahogyan önkéntelenül egész testében megrándul.
Észrevette, hogy a furulya újra ott van a kezében. Tosso-pash egyfogú vigyora rémlett fel előtte, és ő újra ledobta a furulyát.
–A sok gyakorlás? Akaraterő? – faggatta tovább Calihye.
Entreri felkapta az ingét a székről, és ellépett a lány mellett.
–A harag – mondta ki végül, olyan hangon, ami nyilvánvalóvá tette, hogy erről nem fog többet mondani, és a lány nem is kérdezett tőle többet.

*****

Úgy állt ott, mint bármelyik másik agyagfalú, négyszögletű épület a hozzá hasonlók tengerében, jelentéktelen kalyiba, nem több, mint négy méter széles, és két méter az elejétől a hátuljáig. Ponyvateteje volt, akár a többi hasonló épületnek, a tenger felől fújdogáló szél gyakran lebegtette, és ez az enyhe szél jelentett csak kevéske enyhülést Memnon kegyetlen hőségében. Aházon belül nem voltak válaszfalak. Egyetlen durva vászonfüggöny lógott a hálóhelység előtt, ahol az anyja és az apja, Shanali és Belrigger – vagy Shanali és akárki, aki fizetett Belriggernek – aludtak. A fiúnak csak az előszoba padlója jutott. Egyszer, amikor már nem tudott aludni a földön mászkáló rovaroktól, felmászott az asztalra, hogy aludjon, de mikor Belrigger ott találta őt reggel, alaposan elverte ezért.
Ezeknek a veréseknek a nagy része egymásba olvadt a múlt homályában, de Artemis erre az egyre kiválóan emlékezett. Belrigger a szokásosnál is részegebb volt, és nekiesett a hátának meg a hátsójának egy korhadt deszkadarabbal, amitől a verés után jó pár szálka maradt Artemis hátában, a sebek aztán begyulladtak, és véreztek meg gennyedzettek napokon át.
Shanali hozzálépett, és nedves ronggyal megtörölte a sebeit. A férfi erre is emlékezett. Gyengéden ért a hátához, mint egy szerető, gondoskodó anya, és bár közben korholta őt, és ostobának nevezte, amiért nem tartotta észben Belrigger szabályait, ezek nem voltak valódi szidalmak, mert olyan kedvesen mondta őket.
Vajon ez volt az utolsó alkalom, amikor Shanali gyengéden bánt vele? Ez volt az utolsó jó emléke az anyjáról?
Az a nő, aki eladta egy kereskedőkaravánnak néhány hónappal később, mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. Még a külseje is megváltozott azon a különös napon a kereskedőknél, arca sápadt lett és beesett, és egyetlen mondatot sem tudott végigmondani anélkül, hogy levegő után ne kapkodott volna utána.
Aztán ez a kép is tovatűnt, s ő visszafelé suhant az időben, vissza Belriggerhez és Tosso-pashhoz, a fogatlan, borostás arcú félkegyelműhöz, aki több időt töltött Belrigger házának ponyvája alatt, mint Belrigger maga.
Tosso-pash arca csak képekben villant föl előtte, vigyorgott, mindig vigyorgott, fölé hajolt, és kezével felé markolászott. Meg a szavai is, akár a villanások, ahogyan előbukkantak a múltból, amiket Artemis a leggyakrabban hallott tőle.
–Én az apukád testvére vagyok, fiacskám.
–Hívjál csak Tosso bácsinak.
–Gyere, mulass velem, kicsi fiú.
Entreri erőnek erejével elszakította magát ezektől az emlékektől, a szavaktól, még kétségbeesettebben, mint ahogyan az utolsó emléktől, amit anyjáról őrzött.
Belrigger ezt nem tette vele soha, soha nem kergette sikátorokon át, amíg a lába már remegett a kimerültségtől, soha nem feküdt mellé, amikor ő megpróbált elaludni, soha nem próbálta megcsókolni vagy megérinteni. Belrigger alig volt tudatában annak, hogy ő a világon van, kivéve, amikor a verésre került a sor, vagy amikor le kellett szidni valamiért, durván káromkodva és átkozódva.
Csak arra tudott gondolni, hogy valami módon csalódást okozott az apjának. Ugyan mi másért gyűlölné őt ennyire? Belrigger megvetette és szégyellte a gyenge és beteges Artemist – azért is dühös volt, hogy egyáltalán etetnie kellett, még akkor is, ha egy szelet kenyérnél, vagy kevéske maradéknál ritkán adott többet neki.
Aztán az anyja is elfordult tőle, amikor elfogadta azt az aranyat…
A kövér kereskedő karjai között pedig nem várta sem melegség, sem szeretet.

*****

Entreri sötétben tért magához. Érezte a hideg izzadságot az egész testén; a takaró is nedvesen tapadt rá.
Aztán a rémület kissé alábbhagyott benne, amikor meghallotta maga mellett Calihye szabályos lélegzetvételeit. Lassan felült, és csodálkozva vette észre, hogy Idalia varázsfurulyája ott hever a csípőjén.
Entreri felemelte, és maga elé tartotta, bár alig látott valamit a szoba egyetlen ablakának résén át beszűrődő halvány csillagfényben. Abból, amit a kezével érzett, mind fizikailag, mind pedig érzelmileg, azon a különös kapcsolaton keresztül, amit kialakított vele, bizonyos volt benne, hogy ez ugyanaz a varázsfurulya.
Egy pillanatra elgondolkodott azon, vajon hová is tette a furulyát, mielőtt lefeküdt volna aludni – a fából faragott ágyszegély szélére, maga mellé, jutott aztán eszébe, hogy könnyebben elérje.
Tehát érte nyúlhatott álmában, és az megint előhozta benne azokat az emlékeket.
De valóban emlékek voltak ezek? Entrerinek el kellett töprengenie ezen. Ezek a képek, amelyek olyan megdöbbentő tisztasággal jelentek meg az elméjében, valóban a gyermekkorából valók voltak, Memnonban? Vagy csak az örökkön meglepetéseket tartogató furulya ördögi hatalmának újabb hazugságai?
Arra a napra tisztán emlékezett a karavánnál, és tudta, hogy a furulya által felidézett emlékek valóban igazak voltak. Az a memnoni emlék, anyjának utolsó és végső árulása már harminc éve kísértette Artemis Entrerit.
–Minden rendben? – kérdezte halkan Calihye, amikor a férfi kiült az ágy szélére. Entreri hallotta, ahogyan a lány is megmozdul mögötte, aztán megérezte a bőre melegét, amikor a hátához bújt, egyik karjával átölelte a mellkasát, és magához szorította.
–Jól vagy? – kérdezte tőle a lány.
Ujjai idegesen simították végig Idalia furulyájának finom véseteit, és Entreri maga sem tudta a választ.
–Feszült vagy – jegyezte meg Calihye, és megcsókolta a férfit a nyakán.
Entreri mozdulata azonban jelezte számára, hogy a férfi cseppet sincs ilyesféle hangulatban.
–A haragod? – faggata a lány. – Még mindig erre gondolsz? A haragra, amelyből Artemis Entreri megszületett?
–Semmit sem tudsz – morogta Entreri, és olyan pillantást vetett rá, hogy a lány még a sötétben is megborzongott tőle, és érezte, ezúttal minden eddiginél kényesebb talajra tévedt.
–Kire haragszol? – kérdezte végül. – Vagy mire?
–Nem, nem harag – csóválta meg a fejét Entreri, inkább magához, mint a lányhoz beszélve. – Inkább undor.
–Miért?
–Igen – válaszolta Entreri, aztán kibújt a nő karjai közül, és fölállt.
Calihye felé fordult. A lány megrázta a fejét, aztán lassan lecsúszott az ágyról, hogy felegyenesedve Entreri mellé álljon. Finoman átkarolta a nyakát, és közel hajolt hozzá.
–Tőlem is undorodsz? – súgta a férfi fülébe.
Nem… még, gondolta Entreri, de nem szólt semmit. Ha valaha mégis így éreznék, keresztülszúrom a kardommal a szíved.
Elűzte ezt a gondolatot az elméjéből, és megfogta Calihye kezét, a szeme sarkából rápillantott, és halványan, biztatóan elmosolyodott.


1. könyv
Kifeszített kötélen


Vajon még mindig egyfelé visz az útjuk, egymás oldalán, kezük örökkön a kard markolatán pihen – legalább annyira egymástól is védve magukat, mint az ellenfeleiktől, ha jól sejtem?
Sokszor jutnak eszembe ők ketten, Artemis Entreri és Jarlaxle. Még most, Obould király és ork hordáinak érkezése, a háború közepette, amely magát a Mithrill Csarnokot fenyegeti, gyakran kalandoznak el gondolataim mérföldek távolába, az idő homályába, hogy ott elmém nyomát lelje ennek a különös párosnak.
Vajon miért törődöm velük?
Ami Jarlaxle-t illeti, vele kapcsolatban örökké ott a tudat, hogy ismerte apámat, hogy valaha Zaknafein oldalán járta Menzoberranzan sötét útjait, talán éppen úgy, ahogyan most járja a fenti világ útjait Artemis Entreri oldalán. Mindig tudtam, hogy van valami különleges ebben a lényben, aki sohasem volt hajlandó megfelelni annak a képnek, amit a drow nép harcosairól kialakítottak – legyenek azok akár maguk a drow-k is. Valami módon megnyugtat Jarlaxle különlegessége, mert az egyéniségére emlékeztet. Sötét örökségemmel együtt élve csak az egyéniségbe vetett hitem az, aminek a segítségével remélhetem, hogy megőrzöm józan eszemet. Nem érzem úgy, hogy örökségem rabja volnék, hosszú füleimé, vagy szénfekete bőrömé. Bár gyakran kell szembenéznem mások elvárásaival és megítéléseivel, mégsem képesek kiszámítani engem, meghatározni, ki vagyok, mi vagyok, akadályozni vagy irányítani engem, mert én megértettem, hogy a népem öröksége nem a sorsom, és mások véleménye arról, hogy kinek kell lennem, egyáltalán nem számít ahhoz képest, aki valójában vagyok.
Jarlaxle segít elfogadnom ezt a valóságot, a maga nyers módján emlékezet arra, hogy mindőnkben ott van egy személyiség, amelyet nem szabályozhatnak a külső elvárások. Ő igazán kivételes egyéniség, és ez igen jól van így, mert ez a világ nem tudna túl sokat elviselni a magafajtából.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy érdeklődésem Artemis Entreri iránt mindössze annyiból áll, hogy igen sok köze van Jarlaxle-hez. Ha Jarlaxle visszatérne Mélysötétbe, és magára hagyná az orgyilkost, hogy egyedül járja tovább a maga útját, én, bevallom, akkor is gyakran gondolnék arra, hogy mi lehet vele. Nem érzek iránta sajnálatot, és sohasem tudnék a barátja lenni. Nem remélem, hogy valaha is megbűnhődik vagy megváltást nyer; vagy valaha is megérti és megbánja azt a hihetetlen önzést, ami meghatározza egész életét. Egykor azt gondoltam, hogy Jarlaxle társaságában előnyére változik majd, és ha mást nem, legalább azt megérti, mennyire üres is ez a fajta élet.
De nem ezért gondolok olyan gyakran az orgyilkosra. Nem a remény az, amit meglátok benne, ha magam elé idézem, hanem a félelem.
Nem attól félek, hogy utánam ered, hogy újból harcolnunk kell majd. Vajon megtörténhet ez? Talán, de ettől egyáltalán nem tartok, nem készülök rá, és nem aggódom miatta. Ha felkutat, s rám talál, majd fegyvert rántva nekem ront, legyen úgy. Csak újabb küzdelem lesz a harcmezőn, amit életnek hívnak – neki is, nekem is, úgy tűnik.
De nem, az ok, amiért Artemis Entreri ennyire megragadt az elmémben, és félelmet ébreszt bennem, nem más, mint hogy ha őt látom, arra gondolok, mivé válhattam volna én magam. Én a sötétség határán jártam Menzoberranzanban, a remény és a kétségbeesés között kifeszített kötélen, olyan úton, amely a hit és a hitetlenség között vitt. Ha az utóbbiba hullottam volna, ha én is egy szerencsétlen áldozata lettem volna a drow-k kegyetlen világának, akkor a gyűlölet vezérelné a pengéimet, nem pedig a hit, hogy valami helyénvalót teszek – legalábbis ebben reménykedem, és imádkozom érte, hogy valóban így is legyen –, de néha, amikor rám tör a reménytelenség érzése, amikor úgy érzem, elvesztettem minden barátomat, bennem is felhorgad a kétségbeesés szülte harag. Megcsalom a saját szívemet. Elvesztem a saját lelkemet.
Artemis Entreri már évekkel ezelőtt megcsalta a saját szívét. Ő a kétségbeesés világába hullott, ez nyilvánvaló. Hogy mennyiben más, mint Zaknafein, ezen el kell gondolkodnom, bár ez fájdalmas. Úgy tűnhet, meggyalázom szeretett apám emlékét azzal, hogy őket kettejüket összehasonlítom egymással. Entreri és Zaknafein pengéit mindig is a harag vezérelte, kétség nélkül öltek, mert mindketten úgy érezték, olyan világ veszi körül őket, amely nem érdemel semmiféle irgalmat. A különbség kettejük között ott van, hogy Zaknafein haragja helyénvaló volt ott, ahol ő élt, Entreri azonban világéletében vak volt ahhoz, hogy lássa, ennek a világnak együttérzésre van szüksége a hideg acél durva és kegyetlen végítélete helyett.
Entreri azonban nem viselkedik másként. Úgy látja maga körül a világot, ahogy Zaknafein Menzoberranzant, ugyanazzal a keserű megvetéssel, ugyanazzal a reménytelenséggel, és ebből következően ugyanolyan könyörtelen harcot vív maga körül ezzel a világgal.
Az orgyilkos téved, ezt tudom, mégsem nehéz megértenem, honnan ered benne ez a féktelen harag és gyűlölet. Találkoztam már hasonlóval, egy olyan férfi személyében, akit nagyon nagyra tartok. Sőt, egyenesen az életemet köszönhetem neki.
Mindannyiunkat hajt a becsvágy, még ha ez azt is jelenti olykor, hogy megszabadulunk a felelősségtől. Az a vágy, hogy megszabaduljunk a becsvágytól is csak vágy, így bármit tegyünk is, ennek a vágynak életünk végéig, így vagy úgy, de foglyai maradunk. Ez minden értelmes lény számára így kell, hogy legyen.
Akárcsak Zaknafein, Artemis Entreri is tudatosította magában a céljait. Az ő becsvágya a szüntelen önfejlesztésen alapszik. Tökéletesíteni vágyik a testét, fejlődni akar a harci művészetekben, de nem azért, hogy ezt a tökéletességet valamely felsőbb cél szolgálatába állítsa, hanem csupán, hogy túléljen általa.
Megpróbál a felszínen maradni a legmocskosabb csatornában is, csak hogy tisztán lélegezhessen.
Jarlaxle törekvései már ellenkeznek ezzel, akárcsak az enyéim – bár az okaink, attól tartok, cseppet sem hasonlóak. Jarlaxle nem maga felett, hanem a környezete felett akar uralkodni. Amíg Entreri hosszú órákat gyakorol, hogy tökéletesen hajtson végre egyetlen mozdulatot, Jarlaxle kényszeríti vagy manipulálja a körülötte élőket, hogy olyan világot hozzon létre, amelyben valóra válnak elképzelései. Nem teszek úgy, mintha érteném, mik is pontosan ezek az elképzelések, amelyekre Jarlaxle vágyik. Ezek már lelkének belső mozgatórugói, úgy hiszem, de nem sok közük van bármely társadalom érdekeihez, sem nem célja az, hogy bárki másnak is javára váljon. Ha találgatnom kellene, akkor azt gondolnám, arra a kevés tapasztalatomra építve, amelyet erről a különleges és szokatlan drow-ról szereztem, hogy Jarlaxle csupán önmaga szórakoztatására keveri meg az emberek életét, és szít ellenségeskedést közöttük. Persze mindig megtalálja a maga számítását is ezekben a helyzetekben – nem kétséges például, hogy a harc, amit köztem és Artemis Entreri között rendezett meg a Crenshinibon tornyában, csupán arra szolgált, hogy Entrerit és értékes képességeit még jobban magához kösse. De ha valakiről, hát Jarlaxle-ról el tudom képzelni, hogy a szórakozás vagy a meggazdagodás szándéka nélkül is képes ilyesmire.
Talán untatják már a létezés hosszú évszázadai, melyek nyomán a világ lassan csak az elmúlást jelképezi a számára. Csupán a szórakozás öröméért szórakoztatja magát. Hogy mindezt hideg érzéketlenséggel teszi azok iránt, akik már nem fontosak számára a nem ritkán halálos játszmáiban, csak újabb bizonyítéka számomra annak a keserű beletörődésnek, amely már régen megfertőzte Artemis Entrerit és Zaknafeint is. Amikor elképzelem, hogy Jarlaxle és Zaknafein egymás oldalán járják Menzoberranzant, mindig felötlik bennem, hogy olyanok lehettek ők ketten, mint valami szökőár, aminek csak pusztulás és halál jár a nyomában, és hogy azok a sötételfek, akik találkoztak velük, bizonyára zavartan néztek egymásra a páros távolodó kacagását hallgatva.
Talán Entreriben Jarlaxle új társra bukkant, akivel együtt tombolhat tovább.
De Artemis Entreri, minden hasonlóság dacára egyáltalán nem Zaknafein.
Módszereik, vagy még inkább szándékaik különbözősége folytonos széthúzást fog okozni Jarlaxle és Entreri között, én legalábbis így sejtem – hacsak nem történt meg máris viharos szétválásuk, és valamelyikük, vagy akár mind a kettő nem hever átvágott torokkal egy csatorna mélyén.
Zaknafein, akárcsak Entreri, megismerte a reménytelenséget, de sohasem hagyta benne feloldódni a saját lelkét. Soha nem adta meg magát neki.
Ez olyan vereség, amelynek Artemis Entreri már régen áldozatául esett, és amelyből nem könnyű új életre ébredni.

Drizzt Do’Urden


1
AZ ÉLET, MINT MINDIG?

Nem is igazán volt ajtó, inkább csak néhány korhadt deszka, amelyet egymásra hánytak, és némi rojtos kötéllel, régi rongyokkal, meg indákkal erősítettek egymáshoz. Így aztán, amikor a dühöngő törpe teljes erejével belecsapott, az ajtó valósággal szétrobbant, apró darabokra. Fa, kötél és indák repültek szerteszét a barlangban, és rongydarabok szálldostak a levegőben.
A kilenc pokol sem tudott volna olyan borzalmat felöklendezni magából, amely nagyobb kavarodást és zűrzavart okozott volna a következő pillanatokban. A törpe, akinek sűrű, fekete haja vadul lobogott, két fonatba rendezett szakálla pedig a vállán és a mellkasán lengedezett, valósággal rárontott a szerencsétlen goblinokra, a kezében tartott láncos buzogányok halálos pontossággal sújtottak le.
A törpe a legnagyobb csapat, négy goblin felé rohant. Úgy vágódott közéjük, hogy ügyet sem vetett az ócska, rozsdás fegyverekre, amelyeket azok neki szegeztek, egyszerűen félresöpörte őket, és rúgott, taposott, zúzott pusztító láncos buzogányaival, amelyek tüskékkel erősített acélfeje halkan zúgott az adamantinláncokon. Az egyik goblint a mellkasa közepén találta el, összezúzva a csontjait, és vagy négyméternyire repítve a szörnyeteget a levegőben. Egy gyors fordulat, a törpe leguggolt, éppen elkerülve egy felé döfő lándzsa hegyét, amely valójában nem volt több, mint kihegyezett karó, és ahogyan körbefordult, egyik kezének villámgyors mozdulatával kicsavarta a goblin kezéből a fegyvert, és elhajította. A törpe felegyenesedett ellenfele előtt, és teljes erőből lesújtott buzogányaival, betörve a goblin fejét és szétzúzva a vállait. Még állon is rúgta a szörnyeteget, amikor az lehanyatlott a földre, eltörve az állkapcsát, jóllehet a goblinban addigra már annyi élet sem volt, hogy felnyögjön.
A törpe hajfonatai meglebbentek, amikor felugrott, hogy szembenézzen a két megmaradt goblinnal. Azoknak esélye sem volt ilyen elszánt dühvel szemben, még csak felfogni sem voltak képesek, ezért dermedten álltak, éppen csak egy pillanatig.
A törpének nem is kellett több, csak ez a pillanat.
Előreugrott, és mindkét fegyverével a goblinokra sújtott. Az egyiket telibe kapta, a másikat csak félreütötte a találat, de a támadás ereje önmagában elég volt ahhoz, hogy ez a goblin is lezuhanjon a földre. A törpe odalépett hozzá, és egyetlen rúgással kivégezte.
Továbbrohant, és az ajtó felé lendült, miközben testének félfordulatával megpörgette láncos buzogányait, és mindkét fegyverével lesújtott annak a goblinnak a hátára, aki éppen az ajtó felé igyekezett, hogy eltűnjön a hegy mélyébe vezető vájatban.
Az ajtón végül valóban sikerült átjutnia, méghozzá sokkal gyorsabban, mint amit lehetségesnek tartott volna, ha valaha is elgondolkodott volna efféléken.
Szétzúzott gerince még nála is messzebbre jutott, de mire a kavicsos földre hullott, már régen nem érzett semmit.
A törpe megállt az ajtó előtt, széles terpeszben, fegyvereit feltartva maga előtt. Majd védekezőállásba kuporodott, tűzben égő szemekkel, hajfonatai mögötte lobogtak, és lassan leengedte a kezét, hogy láncos buzogányainak a feje az oldala mellett lógott.
Legalább tíz szörnyeteg volt a barlangban, ebben biztos volt, de miután öttel gyorsan végzett, már csak kettő állt szemben vele.
Azazhogy az egyik állt szemben. A második kétségbeesetten vert öklével egy másik ajtót a barlang hátsó falában, egy masszív, vasalt keményfából készült ajtót.
A másik goblin a társa mellé húzódott, de közben nem merte levenni tekintetét a dühöngő behatolóról.
–Ej, úgy látom, van ott egy biztosabb szoba is, he? – morogta a törpe, és előrelépett.
A goblin hátraugrott, és vékony, szánalmas hangon vartyogott valamit. A másik még vadabbul verte az ajtót.
–No, gyerünk már! – korholta őket a törpe. – Kapjátok föl azt a hegyezett rudat, és harcoljatok! Nehogy már így legyek kénytelen végezni véletek, mert odalészen a mulatság!
A goblin kissé kiegyenesedett, a törpe pedig már elég csatát látott ahhoz, hogy megérezze, mi következik. Körbefordult, és egy bikaerejű visszakezes csapással a lopakodó goblin felé sújtott, aki éppen akkor surrant be mögötte a szétvert ajtón. A csapás a goblin közelébe sem ért, de a törpe szándéka nem is az volt, hogy eltalálja, csak hogy elterelje a figyelmét.
Így is történt, és amikor a törpe előrecsapott a második fegyverével, a goblin már sehogyan sem tudott volna védekezni. A szörnyeteg arca eltűnt a láncos buzogány csapásának erejétől, és a goblin messzire is repült volna, hogyha nincsenek ott az ajtó maradványai, hogy megállítsák.
Mikor a törpe visszafordult, már mind a két goblin az ajtót verte az öklével igen elkeseredetten.
A törpe felsóhajtott, és ellazította az izmait, miközben csalódottan csóválta meg a fejét. Átsétált a szobán, és egy-két, könnyed mozdulattal betörte a szörnyetegek fejét a buzogányával.
Azután egyik kezébe fogta két fegyverét, és a nyakánál fogva fölemelte az egyik halott goblint a földről a másik kezével. Egy óriás erejével, könnyedén hajította el a szörnyeteget, ami vagy öt méterrel odébb csapódott a barlang falának. A második gyorsan követte.
A törpe megigazította az övét, amely vastag, keményített bőrből készült, és amely felruházta őt ezzel a hatalmas erővel – még azon túl, amekkorával erőteljes alkatából következően amúgy is rendelkezett.
–Szép munka – jegyezte meg, miközben a vasalt faajtót nézte.
Nem goblin ajtó volt; ezek a lények valószínűleg úgy szállították el valahonnan, talán egy kastély romjai közül, Vaasa mocsarából. A törpének némi elismeréssel kellett adóznia a goblinoknak, mivel az ajtót igen szépen és szorosan illesztették a falba.
A törpe megzörgette az ajtót, majd goblin nyelven, amelyen egyébként kiválóan beszélt, a következőket kiáltotta:
–Hejj, ti átkozott, laposfejű, sétáló takonyhalmok! Ne kőjön betörnöm egy ilyen fájintos ajtót, csak hogy hozzátok férjek, az nem kellene, úgy-e? Nyissátok ki, és legyünk túl rajta minél előbb. Tán még életben is hagylak titeket, bár a fületeket, azt azér’ lenyesem! – Az ajtóra nyomta a saját fülét miután befejezte, és halk mormogást hallott, amelyet egy hangos „Csssst!” követett.
Sóhajtott, és zörgetett újra.
–Gyerünk mán, hé! Utolsó lehetőségtek ez.
Ahogyan beszélt, hátralépett és végighúzta ujjait a két láncos buzogány bőrrel bevont markolatán, előhívva mágikus erejüket. Folyadék kezdett szivárogni az acélgolyókon lévő tüskékből, átlátszó és olajszerű az egyikből, vörös és sűrű a másikból. Felmérte magának az ajtót, és a középen futó vízszintes vasalásra meredt, mert felismerte, hogy az az ajtó szerkezetileg leggyöngébb pontja.
Háromig számolt – elvégre kellett egy kis esélyt adnia a goblinoknak, nem igaz? –, aztán iszonyatos erővel nekilendült, a bal kezében tartott buzogánnyal sújtva le először, pontosan a két vasalás találkozási pontjára. A törpe ugrott, lecsapott, majd fordult, lendületet véve jobb kezében tartott fegyverével is, miközben jó néhányszor az ajtóra sújtott a másikkal, fa- és vasdarabokat faragva le róla, és vöröses nyomokat hagyva rajta.
Ez egy rozsdaszörny váladéka volt, egy olyan ördögi lényé, amelytől minden fényes páncélba öltözött hős lovag azonnal holtsápadtra rémül. Néhány pillanat múlva az erős vasalások vörössé és rozsdássá változtak, és lemállottak az ajtóról.
Amikor megbizonyosodott róla, hogy már a vasak közepe is elrothadt, a törpe minden eddiginél nagyobb lendületet vett, és felugorva úgy fordult a levegőben, hogy súlyát és minden erejét egyetlen jobbkezes csapásba összpontosítsa, amellyel végül lesújtott pontosan ugyanarra a helyre, ahová eddig ütött. Hatalmas ereje és az ütés pontossága valószínűleg önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy bezúzza az ajtót, de efelől amúgy sem volt kétsége, mert a második fejen lévő folyadék, a robbanó olaj azonnal szétvetette a fát, amint hozzáért.
Az ajtó, akárcsak a mögötte lévő retesz, kettéhasadt, az egyik fele a törpe jobb oldalára zuhant, a másik fele félig még csüngött az egyik zsanéron, de aztán az is a földre esett nagy robajjal.
Odabent három goblin állt, rajtuk horpadt, ócska páncél – az egyiken még egy nyitott fémsisak is volt – és kezükben markolták fegyvereiket, az egyik rövidkardot, a másik pallost, a harmadik pedig csatabárdot. Tapasztalatlanabb kalandor talán még meg is torpant volna, amikor meglátja őket, de a törpe már négy évszázada harcolt ezeknél jóval ijesztőbb ellenfelekkel is, és egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy felmérje, ennek a háromnak fogalma sincsen arról, hogyan forgassák a fegyvereket, amiket a kezükben tartanak.
–Hát, ha nekem aggyátok a fületeket, megengedem, hogy elhordjátok magatok’ innen! – mordult a törpe, erős akcentussal beszélve a goblinok nyelvét. – Egyetlen rühes orkherényit sem érdekel engem, éltek-e, hóttok-e, de a fületeket az övemre akasztom, arra mérget vehettek! – Azzal elővett egy kis kést, és egy dobással a földbe állította a három goblin lába előtt. –Ideaggyátok a bal fületeket, aztán meg visszaaggyátok a késemet, és elvánszoroghattok, ahová csak tetszik. Ha nem, akkor a hullátokró’ vagdalom le. Ti válasszatok!
A törpétől jobbra álló goblin megemelte a kezében tartott pallost, felüvöltött, és támadott.
Athrogate reménykedett benne, hogy mind ezt fogják tenni.

*****

Artemis Entreri besurrant egy paraván mögé, amikor meghallotta, hogy a törpe belép az ajtón. Soha nem rajongott Athrogate-ért, soha nem is bízott benne igazán, így az orgyilkos hálás volt a lehetőségért, hogy most hallgatózhat egy kicsit.
–Á, hát itten valál, te kákabélű elfszerűség, aki a trónomra akarja ültetni magát! – bömbölte Athrogate, miközben benyomakodott Calihye szobájába.
A nő rápillantott, éppen csak a szeme sarkából, látszólag teljesen nyugodtan – és ennek a magabiztosságának egy része, Entreri tudta ezt, onnan jött, hogy ő itt volt, közel hozzá, ütéstávon belül.
–Szóval azt gondolod, hogy már valál is itt valaki, mi?
–Miről beszélsz?
–Calihye úrnő, a tábla vezetője – válaszolta Athrogate, mire Calihye és Entreri szinte egyszerre bólintottak, mikor megértették, mire céloz.
A vaasani kapunál rendszerint egy megmérettetésféle volt szokásban a kalandorok között, akik nekivágtak a vadonnak. Apusztaságban élő szörnyek elejtéséért különféle jutalmak voltak kitűzve, és hogy a dolog még élvezetesebb legyen, a kapu parancsnoka egy táblán faszegekkel jelölte, hogy ki volt a legeredményesebb, és ezáltal legmagasabb rangú fejvadász. Athrogate neve csaknem az indulástól kezdve legfelül volt ezen a listán, egészen néhány hónappal ezelőttig, amikor is Calihye szerezte meg az elsőbbséget. Az ő harcostársa, Parissus mindössze néhány elejtett szörnnyel volt lemaradva a törpétől.
–Gondolod, hogy érdekel? – kérdezte a törpe.
–Nálam jobban, ebben biztos vagyok – válaszolta a félelf.
A paraván mögött Entreri megint bólintott, felidézve magában a harcos válaszát, akit később annyira megkedvelt.
Athrogate morgott, fortyogott magában, aztán azt dörmögte:
–Abból ugyan nem eszel sokáig!
Entreri mindenre nagyon figyelt. Vajon a törpe most fenyegeti Calihye-t?
Az orgyilkos keze önkéntelenül elindult a fegyvere felé, és kicsivel odébb lépett a paraván mögött, hogy kileshessen az ajtó felőli oldalon, innen ugyanis könnyen a bivalyerős törpe hátába kerülhet, ha netán támadásra kerülne a sor.
Ám megnyugodott, amikor Athrogate előrenyújtotta egyik kezét, amiben egy zsákot tartott – Entreri sejtette, mi lehet benne.
–Lesheted a hátsómat majd megint, félelf – vigyorgott Athrogate, és megrázta a zsákot. – Tizennégy goblin, és pár ostoba ork, no meg egy ogre, hogy kilegyen a zsák.
Calihye megvonta a vállát, mint akit nem érdekel a dolog.
–Jobban jársz, ha télen is vadászol, már ha vala benned igazi törpe tökösség – mondta Athrogate. – Én lemegyek délnek, mert a havat azt nem kedvelem, de azért ha szerencséd van, még vissza is kerülhetsz a legjobbnak, csak ne hidd azt, hogy ott is maradhatsz pár napnál tovább, ha elolvadt a hó.
Athrogate szünetet tartott, és bozontos fekete szakállában széles vigyor jelent meg.
–Persze elvivé az ördög már a vadásztársadat, igaz-e? Hacsak rá nem veszed azt a lopakodót, hogy kimenjen veled, mert a hóban talán még ő is meglelé a nyomokat!
Entreri nem figyelt már oda rá, így nem is kapta fel a fejét a gúnyos megjegyzésre, még ha igaz volt is, de azt észrevette, hogy Calihye összerándult, amikor Athrogate megemlítette Parissust. Ez a seb még friss volt, ezt tudta a férfi. Calihye és Parissus évekig harcoltak egymás oldalán, de Parissus már halott volt, megölték a Paliscsukba vezető úton, miután leesett a szekérről, amit Entreri vezetett, amikor egy csapat szárnyas kígyószerű szörny elől menekültek.
–Nincs túl sok kedvem goblinokra vadászni odakint, jó törpe – mondta Calihye, és a hangja határozott volt, és Entreri megkönnyebbülésére erőt sugárzott, nem gyengeséget.
A törpe horkantott.
–Tégy, ahogyan csak a kedved tartá – válaszolta a lánynak. – Engem ugyan cseppet sem érdekel, úgyis az enyém lesz az a cím, ha megjön a tavasz, akár tőled veszem el, akár mástól, aki megpróbálja. Ne is merjél ebben kételkedni!
–Nem kételkedem, és nem is érdekel – mondta félmosollyal Calihye, kissé gúnyosan.
Athrogate erre már nem is tudott mit mondani. Csak bólintott, morogva valamit a szakállába, aztán még egyszer megrázta a fülekkel teli zsákot Calihye felé. Majd ismét bólintott, s azt morogta, „Egen!”, aztán megfordult, és kisétált az ajtón.
Entreri nem nézett a törpe után, végig csak Calihye-t figyelte, aki egyenesen, kifejezéstelen arccal állt, pedig az, amit a törpe mondott neki minden valószínűség szerint hatalmas súllyal nehezedett a lelkére.

A Kiadó engedélyével.