Főkép

Oscar Wilde-nak, a viktoriánus kor egyik leghíresebb-leghírhedtebb írójának novelláskötetét tartom kezemben. Legyen bár szó Shakespeare titokzatos szeretőjéről, a tenyérjóslásról vagy a felső tízezer bennfentes pletykáiról, Wilde megnyitja a legelőkelőbb körök kapuit olvasóinak. E kötetben ráadásul olyan írást is találunk, mely idáig csak Spanyolhonban és Franciaországban jelent meg.

A kérdés azonban inkább az, hogy ezekkel az „elveszett” Wilde-darabokkal tudunk-e valamit kezdeni, mutatnak-e valami újat, fontosak-e nekünk, hordoznak-e magunkban valami értéket, vagy csupán olcsó reklámfogásoknak számítnak exkluzivitásra kihegyezett világunkban.

A kötet már önmagában is elég vékonyka. A közismertebb novellákat, elbeszéléseket már saját jogomon üdvözöltem. Örültem, hogy újra találkoztunk, ezúttal magyar nyelven érintkezve, és újra megcsodáltam Viktória korának bájos és elbűvölő nyelvezetét, mellyel ezek az írások is gazdagon ki vannak verve.

A címadó írás, Lord Arthur Saville, e neves társasági ember gyilkosságát örökíti meg, egyben mementót állítva a nyomkeresésre és mintafelismerésre beépített emberiség döntéseinek. Hogy miről is van szó: egy híres és befolyásos tenyérjós megjósolja, hogy Arthur Saville gyilkosságot fog elkövetni, majd, hogy, hogy nem, a novella végén valaki gyilkosság áldozata lesz.

Tulajdonképpen ugyanaz a helyzet, mint a „Különvélemény”-ben. Azonban a prekognícióval rendelkező, Philip K. Dick-i látnokok világától igen messze áll az a fajta szabad akarat vs. eleve elrendelés problematika, mely ebben az elbeszélésben ábrázolásra kerül. Saville kipótolja azt a lukat, melyet Anderton, a „Különvélemény” főhőse üt saját történetében.

Mr. W. H., Shakespeare máig ismeretlen szerelme, vagy szeretője szintén a mai napig az egyik legfőbb irodalmi rejtély kategóriájába esik, Wilde azonban egy novella erejéig utána ered a Willie Hughes-teóriának, melyet még a tizennyolcadik században állított fel Thomas Tyrwhitt. Ezt később Wilde tette igazán közismertté, noha maga sosem hitt az elmélet helyességében.

Mindesetre egy kellemes, de jelentéktelen, rejtett szerelmi történet felvázolására tett kísérletet evvel az írással, mely olyan Shakespeare-fanatikusok közt, mint én, biztosan sikert arat, de pusztán találgatásként, szépirodalmi játék módjára, s nem mint „valódi” filológia.

Canterville kísértete is régi ismerősként integet e kötetnek lapjain. Az elbeszélés középpontjában egy amerikai család áll, akik az ősi Canterville-kastélyt nevezik ki angliai otthonuknak. A kastélyhoz az all-inclusive-on kívül azonban más is jár: egy félelmetes kísértet.

Illetve nem is biztos, hogy olyan félelmetes, mert a családfő, Hiram Otis, felesége és gyermekei nevetségessé teszik az egykor oly’ sikeres és nagy múltra visszatekintő szellemet. Mint minden valamire való mesében és mesés történetben, itt is a legkisebb gyermek segít a cselekmény bevégzésében.

Szép is volna azonban, ha az összes „ámerikai” család ilyen hitetlen volna, akkor ma nem kellene neves értelmiségieknek és humoristáknak a neokreacionistákat, a fiatal Föld-elmélet híveit és fundamentalista keresztényeket nevetségessé tenniük.

De csakúgy, mint a valóságban, a novelláskötetben sem hordoz minden egyes ötlet, eszme és írás igazi értéket magában. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy nagy gyümölcskosarat vettem volna, mely látszólag tele van érett, erőtől duzzadó cseresznyékkel és narancsokkal, de amikor elkezdtem enni, akkor alig-alig találtam rá a valódi gyümölcsízre. Sajnos a novellák többsége se nem friss, se nem fontos, se nem szórakoztató.

Talán nem véletlen, hogy korábbi Wilde-kiadások nélkülözték az angol nyelvterületen kívül esett, spanyol-francia írásokat. Ezek nem mediterrán borok, hanem olyan olcsó fajta, tablettás szűrlemények. Irodalmat, művészi kifejezőerőt és tanító értéket is csak távolról láttak azok a gyönge tanmeseszerű prózaköltemények, melyeknek világítania kellene az észsötétben.

Ugyanilyen sorsa jutottak a kisebb és rövidebb írások, amikkel fel van dúsítva ez a sangría. Az igazat megvallva, az első három novella után az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy: ez a maradék meg milyen jogon is jutott be ebbe a könyvbe?

Azt tudom, hogy sangría nincs alapital nélkül, de hogy ilyen folyadékkal kelljen felhígítani az egyébként finom gyümölcsöt, na ezt nem veszi be a gyomrom. Majd ha a Telenyt adják ki, aminek szerzősége kérdéses, de tele van energiával, akkor hajlamos vagyok elégedetten csettinteni. Addig keserű szájízzel búcsúzom.

A szerző életrajza 

Kapcsolódó írás:
Bunbury - avagy jó, ha Szilárd az ember (DVD)