Főkép

Nem vitás, Nelson DeMille (született: 1943. augusztus 23.) birtokában van annak az aprócska többletnek, ami kiemeli a beláthatatlan nagyságú bértollnokhad egybemosódó tömegéből, és korunk meghatározó thrillerírójává teszi.

Jelentősége nem volt mindig ennyire nyilvánvaló (gondolok itt a A katedrális foglyai című korai zsengéjére), de éppen az 1988-as Kémek iskolájától kezdődően teljesen megérdemelten minden művének bérelt helye van a sikerlistákon. Ha jól emlékszem, akkor az utolsó előtti két regénye egészen az első helyig jutott – ami egyértelműen jelzi népszerűségét az olvasók körében.

Ráadásul az „áttörés” előzmények nélküli, hiszen az 1984-es keltezésű Kémjátszma ennél érezhetően gyengébbre sikerült, pedig a téma közös, mindkettő a hidegháborúval és a kémkedéssel foglalkozik. Ám ezúttal DeMille zseniális mozdulattal olyan alapötletet húz elő tarsolyából, ami első hallásra (pardon, olvasásra) teljesen hihetetlen, de menet közben oldalról-oldalra egyre valószerűbbé válik, egészen a befejezésig, ahol ismét csak nézünk ki a fejünkből.

Történik mindez 1988-ban, a keleti blokk fővárosában (Moszkva) és környékén. A helyszín átgondolt kiválasztása révén nem csak a KGB tevékenységének az orosz hétköznapokra gyakorolt hatását ismerjük meg, hanem kicsit az orosz embereket is, no meg azt a rendszert, amit hetven év alatt felépítettek. Mindez nagyon hihetően szerepel a könyvben, ami nem véletlen, hiszen DeMille 1986-ban kizárólag azért utazott a Szovjetunióba, hogy a szükséges háttérkutatást elvégezze.

Arra ugyan kevés esélyt látok, hogy a Kémek iskolája Az alvilág alkonyához hasonló elismerésben részesüljön (amit a helytörténeti társaság mint a terület múltjának megismeréséhez ajánlott könyvet tart számon), de kellő hűséggel adja vissza a nukleáris világvége árnyékában élő, a két világhatalom fegyverkezési versenyét figyelő korszak hangulatát.

Márpedig ez a tudás igenis fontos, miként azt George Orwell is megfogalmazza kultikus regényében (1984):
„Aki uralja a múltat, uralja a jövőt, és aki uralja a jelent, az uralja a múltat.”

Továbbá itt válik hangsúlyossá az a szarkazmus, ami később majd mindegyik DeMille férfihős tulajdonságává válik (a politikusok és a CIA utálata mellett).

Nem ragozom tovább: DeMille jó író, akit méltán említenek Tom Clancy-vel együtt. Nélkülük csak az unalmas híradók és újságok beszámolóiból ismernék meg a kései utódok a XX. század második felét meghatározó hidegháború hétköznapjait.