Főkép

Az 1983-ban Nobel-díjjal kitüntetett Sir William Gerald Goldingot (1911. szeptember 19. -1993. június 19.) a huszadik századi angol regény egyik megújítójának tartják. Világképét saját megfogalmazása szerint az univerzális pesszimizmus és a kozmikus optimizmus kettőssége jellemezte. Legfontosabb regényei: A Legyek Ura (1954), Az utódok (1955), Ripacs Martin (1956), A torony (1964), A piramis (1967).

A vallásos utalásokkal és misztikus elemekkel is rendelkező A torony a voluntarizmus (szubjektív idealista filozófiai irányzat, amely a tudatunktól független törvényszerűségekkel és szükségszerűségekkel szemben az akaratot tekinti elsődlegesnek és döntő jelentőségűnek) kritikája. A regény középkori antihőse Stilbury dékánja, aki magát Isten választottjának hiszi. Vallásos hit fűti, ami idővel megszállottságba csap át. Főleg, amikor nekilát látomása, az égbe fúródó torony megvalósításának. Persze nem saját kezűleg, hanem szakemberek bevonásával. Akik persze lépten-nyomon azt mondják, hogy a torony felépítése rendkívül veszélyes, hiszen maga a székesegyház is ingatag talajon áll. Ám az észérvek mit sem érnek egy zaklatott, látomásokkal terhelt ember agyának. Hiszen el sem jutnak odáig. Vallásos hite mindent kirekeszt, ami nem kapcsolódik közvetlenül az adott problémához. Vagy legalábbis majdnem mindent.

A regényben Golding mindent a dékán szemén keresztül mutat be, azáltal betekintést nyerünk látomásokkal terhelt agyába is. Az itt látottak és átéltek ábrázolására a szerző magabiztosan használja fel az expresszionizmus és szürrealizmus elemeit, melyekkel furcsa mód sikerül rekonstruálnia a középkori gondolkodást. Ijesztő, ahogy az elején még nyomokban normális, bár már ekkor is kissé terhelt ember körül hogy semmisül meg minden, ami értelmet adott az életének. Kezdve azzal, hogy a templomot megszentségtelenítik, családok és életek mennek tönkre, maga a dékán pedig egyre mélyebb magányba és őrületbe süllyed.

Számos regény sugallta már azt, hogy a hit és a munka mindenre képes. Ez mind szép és jó, csakhogy Golding könyve rávilágít arra, hogy az akarat, a hit és a munka önmagában, realitás és hozzáértés nélkül egy ruppót sem ér. Hogy szilárd alapok és mesterségbeli tudás nélkül nincs mű. Valójában erről szól A torony. Bár olvastam olyan összegzést is, mely szerint az akarat diadala. A vegytiszta, kompromisszumokat nem tűrő, mindenen keresztülgázoló akaraté, ahol a cél szentesíti az eszközt. Lehet, hogy egyik megközelítés sem helyes. Lehet, hogy mindkettő az. Golding nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy művei számos nézőpontból vizsgálhatók, és mint a kaleidoszkóp esetében, itt is más-más színes minta rajzolódik ki, ha akár egy parányit is változtatunk a látószögön. És miért ne tennénk?

A szerző életrajza