Főkép

Hogy mindenki tisztán lásson: 1944 nyarán az egyesített angol-amerikai haderő Dwight D. Eisenhover parancsnoksága alatt partra szállt Normandiában és megkezdte Franciaország felszabadítását. A németek elkeseredetten védekeztek, de képtelenek voltak arra, hogy megállítsák a szövetséges előrenyomulást. Egy esetleges komolyabb ellentámadásról nem is beszélve. (Ezt csak 1944. december 16-25. között, az Ardennekben próbálták meg, de benzinhiány miatt a támadás kifulladt.)

A német 19. hadsereget súlyos szövetséges támadás éri Marseille környékén. Mivel esélyük nincs arra, hogy tartsák az állásaikat, hosszadalmas visszavonulásba kezdenek. Hogy maradjon is valami a seregéből, Wiese tábornok úgy dönt, hogy a Wotan SS rohamezrede – Von Dodenburg parancsnoksága alatt –, majd szépen feltartja az ami és a maquisard csapatokat. Ez voltaképpen felér egy halálos ítélettel, de a németekhez hű francia Milícia egységeivel kiegészülve, talán mutatkozik némi remény a túlélésre…

Kessler ismét a „Nagy Háború” véres valóságát tárja elénk olyan szemléletes módon, amelyre kevés írói példát találhatunk. A frontokat maga is megjárt író mellébeszélés, szépítgetés és könyörület nélkül tárja elénk az átélt borzalmakat. A pusztítás, az őrület, az embertelenség, de ugyanakkor az élni akarás, az összetartás, a kitartás, a túlélésbe vetett hit köszönnek vissza ránk könyv lapjain.

Habár a Wotan SS rohamezrede a legkevésbé sem nevezhető csak és kizárólag tisztességes eszközöket alkalmazó katonai alakulatnak – számos háborús bűn elkövetése szárad a lelkükön –, mégis fel-fel tűnik ebben a halálos keretek közt zajló borzalomban az ember. Schulze és Matz barátsága illetve Von Dodenburg és Schulze felettes-beosztott kapcsolata jól példázza ezt. Mindezt az „emberi” vonalat erősítik a Kesslerre oly jellemző zaftos káromkodások, az obszcenitás.

Mindezek teszik egyrészt elviselhetőbbé, másrészt ténylegesen életszagúvá, hihetővé a történetet. Mint ahogy a Halálos menetben, itt is sikerül az írónak „elkapnia” és visszaadnia azt a hangulatot, amelyet talán a „különös” szóval lehetne illetni. Hiszen melyik épelméjű ember beszélne szimpátiáról egy háborús bűnöket elkövető alakulattal kapcsolatban? Talán az együttérzés, vagy inkább átérzés, belegondolás lenne a megfelelőbb. Hogy amikor nekik üt be a mennykő, akkor ugyanazt a halálfélelmet érzik és élik át, mint amit ők okoztak.