FőképNelson DeMille 1978-ban megjelent első könyve sajnálatosan aktuális, hiszen a terrorizmus a mai napig velünk van, illetve az arab-izraeli viszony az eltelt évtizedek alatt sem rendeződött, és amennyire innen megítélhető, még jó darabig nem is fog.

A regény alapötlete legalább annyira zseniális, mintha csak Tom Clancy agyából pattant volna ki: hosszútávra tervező palesztin terroristavezér, saját magánügyeikkel foglalkozó, közepesen fontos állásban lévő zsidó állampolgárok, na meg a nemzetközi helyzet.

Ami nem hogy fokozódna, éppenséggel enyhülni látszik, aminek első jeleként az ENSZ égisze alatt béketárgyalás készülődik New Yorkban.
Ide kell eljutnia az izraeli békeküldöttségnek, csak éppen van, aki ezt nem szeretné. És megfelelő eszközökkel rendelkezik ennek megakadályozására.

Ennek következtében olyan túszdráma veszi kezdetét a levegőben, amire a valós életben (szerencsére) még nem volt példa.
Mert ugye a szigorúan védett gépekre csak megbízható személyek léphetnek, bombát és más egyebet kizárt dolog kézipoggyászként felcsempészni.
Ám ezúttal mégis sikerül a levegőben eltéríteni a gépet (ekkorra a kettőből már csak egy marad), ami azonmód a hajdanvolt Babilon felé veszi az irányt, s mivel teszi mindezt földközelben, a követő radarokról eltűnik.

Ettől kezdve kettős szálon halad a történet. Egyrészt a hátramaradt biztonsági szervek próbálnak információt szerezni a repülőgép hollétéről; másrészt pedig az utasok és a terroristák közötti ellenségeskedésnek leszünk tanúi.
Mindkettő izgalmas, bár természetesen akcióban ez utóbbi jobban bővelkedik.

A kritikus helyzetben aztán mindenkiből kibújik igazi mivolta, hősiesség keveredik gyávasággal, leleményesség kegyetlenséggel.
Mindeközben ott lebeg a kérdés, vajon az első után évezredekkel bekövetkező babiloni fogság mennyire befolyásolja izráel népének (és a palesztinok) jövendő sorsát.

Az efféle könyveknél szokatlan módon, időnként a szereplőknél teljesebb információ birtokában figyelhetjük az eseményeket, ami nem csak a bennfentesség érzetét kelti, hanem egyfajta kíváncsiságot is eredményez – ugyan miként helyezi a diribdarabokat összefüggő történetbe az író?

A legszebb az egészben, hogy DeMille a lehetőségekhez képest próbál semleges maradni, mindkét fél gusztustalan (illegális) lépéseit is megemlíti.
Mindeközben kapunk némi kulturális fejtágítást is a múltról (csak módjával), aminek eredményeként nem csak azzal az érzéssel tesszük le a könyvet, mely szerint ez az író még sokra viszi majd (ez ugye már bekövetkezett), hanem némileg jobb rálátásunk lesz a Szentföld múltbéli és aktuális viszonyaira.