Főkép

A 1909. szeptember 29-én Szolnokon született Kertész Erzsébet többnyire regényes, történelmi nőalakokról (pl. Harriet Beecher-Stowe, Elisabeth Barrett-Browning, Hugonnay Vilma, Teleki Blanka, Szendrey Júlia, Jósika Júlia, Florence Nightingale, Kossuth Zsuzsanna, Zrínyi Ilona, Veres Pálné, Laborfalvi Róza) szóló életrajzokat írt. Hősei többnyire olyan lányok és/vagy asszonyok, akik a férfiak világában érvényesülnek. És ebből kifolyólag írásai szívemnek nagyon kedvesek.

Szonya professzor című regényének főhőse például az 1850. január 15-én Moszkvában született, és 1891. február 10-én Stockholmban elhunyt Szofja Vasziljevna Kovalevszkaja (született: Szofja Vasziljevna Krukovszkaja), az első nő, aki egyetemi előadásokat hallgathatott, igaz, nem saját hazájában, hanem Heidelbergben, és nem is beiratkozott, csak vendéghallgatóként; és az első nő, aki summa cum laude minősítéssel szerzett matematikai doktorátust.

Szonya élettörténetét olvasva az ember egyik szeme nevet, a másik sír. Nevet, mert sikeres nőről olvashat, aki nagyrészt saját erejéből ért el mindent; és sír, mert ezért rettenetes árat fizetett. Alapvetően szeretem az olyan történeteket, amik nem hollywoodi módra érnek véget. Ám arra, ami a Szonya professzor végén várt, nem számítottam. Nem mondom, hogy nem voltak olyan érzéseim, hogy ennek nem lehet jó vége, mégis úgy érzetem, Szonya megérdemelné, hogy boldog legyen. Ám az úttörőknek, pláne, ha nőből vannak, nem adatik meg a boldogság luxusa. Éppen ezért biztosan lesznek, akik elolvassák a könyvet, és nem azt fogják levenni belőle, hogy érdemes küzdeni az álmaikért, hanem azt, hogy nem érdemes harcolni, mert túl nagy áldozatokat kell hozni a siker érdekében.

Szonya élettörténetét olvasva lelkemet büszkeség töltötte be. Büszke voltam arra, hogy nő vagyok; arra, hogy képes vagyok harcolni egy férfiközpontú világban. Mert bár 2006-ot írunk, az elmúlt évszázadokban bizonyos dolgok nem változtak. Sokan vannak (különösen férfiak), akik nem értenek egyet velem. Nem csoda. Nem nekik kell dupla hátránnyal indulniuk. Nem tőlük várnak kétszer annyi teljesítményt fele annyi bérért. És nem tőlük várják el azt, hogy mindehhez jó képet vágjanak.

Ez a világ semmivel sem mocskosabb, mint 1868-ban volt. Csak most más korlátok választják el egymástól a dolgokat. Most elhitetik a nőkkel, hogy ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, vagy rendelkezhetnek, mint a férfiak. De kik is hitetik el velük/velünk?

Kertész Erzsébet könyve olyan sebeket szakít fel az arra érzékeny olvasókban, amiket jó lett volna már magunk mögött hagyni, de nem szabad. Mert ha már nem emlékszünk a fájdalomra, a szenvedésre, a hihetetlen nagy árra, amit adtunk azért, hogy eljussunk idáig, hajlamosak leszünk ellustulni, vagy a téves biztonságérzet ölelő karjaiba bújni. És akkor jajj nekünk. Szonya és társai ennél sokkal, de sokkal többet érdemelnek. Ne feledjük őket, és tetteiket. Hiszen ha ők nem lettek volna… (de erre jobb nem is gondolni).