Főkép„Az utóbbi időben az egyik leggyakrabban Hangoztatott marketingkommunikációs érv „mert megérdemled”. És kit látunk a reklámban? Menedzsernőt, aki hajlakkot, tusfürdőt és bonbont, valamint menedzsert, aki arcszeszt, dezodort és menedzsernőt érdemel. Soha nem tudjuk meg, hogy a bangladesi hajléktalan, a janomamo vadász, a busman gyűjtögető mit érdemel.”

De vajon mi is az a marketing, amiről mostanában annyi mindent hallunk, látunk és olvasunk? A korrekt válaszhoz egészen az ipari forradalomig kell visszanyúlni. Ekkor kezdődött ugyanis az a termelői gondolkodás, hogy meg kell szervezni az egyre nagyobb mennyiségben előállított termékek minél nagyobb haszonnal történő eladását.
Maga a marketing kifejezés 1914-ben keletkezett az Egyesült Államokban, és Copeland-nek, a Harvard Business School tanárának nevéhez fűződik, aki így nevezte a kereskedelmi ismeretek tantárgyat.

A „market” (piac) szóból képzett „marketing” eredetileg azt jelenti, hogy az ember kosárral a kezében körbemegy a piacon és bevásárol. Ez ugyebár a passzív felhasználói szemlélet. De mi van akkor, ha a pénz elköltése helyett inkább mi szeretnénk kialakítani a piacot, hogy ezáltal a pénz elköltése helyett inkább annak begyűjtése legyen a legfontosabb feladatunk?

És ezzel a gondolatmenettel máris eljutottunk a „marketing” szó egy újabb jelentéséhez: a piacosításhoz. Ugye mennyivel rosszabbul hangzik? Pedig ez a magyar szó fedi a legjobban mindazt a tevékenységet, amire az eredeti angol kifejezés vonatkozik.

Ez még csak rendben lenne, hiszen egy fogalomnak vagy egy eszmének addig nincs létjogosultsága, amíg nincsenek követői (vagy alkalmazói). Na, ezzel kapcsolatban van egy rossz hírem: a korunk ideáljának kikiáltott menedzserek éppen ezt teszik.
Egészen pontosan ők a marketing központi figurái, akiknek elsődleges szerepe az, hogy sikert (ezáltal nyereséget) hozzanak csapatuknak (vállalatuknak).

Hatáskörükön belül minden akadályt el kell hárítaniuk, még akkor is, ha ezért néha figyelmen kívül kell hagyniuk a meglévő általános szabályokat. Hiszen teljesítményükkel egyenes arányban nő anyagi és erkölcsi megbecsülésük.
Ilyen nyomás alatt hogyan is várhatnánk el tőlük, hogy ránk, fogyasztókra (a menedzserek számára ugyanis nem emberek, hanem fogyasztók vagyunk) is odafigyeljenek.

Nekik az nem érdekük, hogy mi jól járjunk. Sőt, az sem, hogy a legjobb minőségű terméket kapjuk a pénzünkért. Nekik csak az a fontos, hogy minél többet vásároljunk. Akkor is, ha egyáltalán nincs szükségünk a termékeikre.
Ezt nagyjából eddig is tudtuk. Azt azonban már kevésbé, hogy micsoda veszélyekkel jár ez az egész „marketingmizéria” számunkra. Ismerősen cseng az a szó, hogy függőség? És az, hogy szenvedélybetegség?
Ha elolvassuk a könyvet, talán elkerülhetjük, hogy nekünk is legyen ilyenünk – legalábbis a piacosítás miatt.

Ballai László könyvének elsődleges célja a marketing kozmetikázás nélküli, szigorú elemzése. Nem törekszik tudományos elismerésre, csupán megpróbálja felnyitni a szemünket. Bár kicsit sok a szöveg közbeni idézet, és itt-ott olyan idegen szavak is előfordulnak, amik nem szerepelnek az átlagemberek szókincsében, azért nagyon érdekes és rettentően tanulságos olvasmány.

A „Felhasznált irodalom” című fejezetben pedig olyan szerzők nevére bukkantam, mint: Albert Camus, Honoré de Balzac, Anton Pavlovics Csehov, Daniel Defoe, E. L. Doctorow, Erich Fromm, Jaroslav Hasek, Joseph Heller, Erich Kästner, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Jonathan Swift, Arthur Miller, Carl Gustav Jung, Immanuel Kant stb.