Főkép

Míg mi magyarok a törökkel, majd a Habsburgokkal küzdöttünk, később pedig nagy keservek árán megpróbáltuk modernizálni országunkat, addig a talpraesett angolok meghódították a fél világot. Mindezt pedig olyan sikeresen tették, hogy Nagy-Britannia századokon át uralkodott a tengereken, és Londonba csak úgy özönlött a nagyvilág minden kincse. Mindez talán nem valósulhatott volna meg, ha 64 éven keresztül nem Viktória hordja fején az angol koronát. Nem véletlen, hogy egy egész korszakot neveztek el róla.

Viktória 1819. május 24-én született a kenti herceg (III. György harmadik fia) és Viktória Mária Lujza szász-koburgi hercegnő házasságából. Nagybátyja, IV. Vilmos 1837-ben bekövetkezett halála után, alig 18 éves korában lépett a Brit Birodalom trónjára. Azonnal kategorikusan visszautasított mindenfajta beleszólást uralkodói teendőibe, és saját elképzelései szerint fogott a kormányzásba. A politikai cselszövések, udvari intrikák, és mindennapos ármánykodások azonban alaposan megkeserítették az életét. Ráadásul (még ha nem is azonnal) szembe kellett néznie az egyik legfontosabb uralkodói kötelezettségével, az utódnemzés terhével is. Mivel nem volt alkalmas jelölt, Stockmar báró tanácsára fogadta Európa „eladósorban lévő” hercegeit, akik közül unokatestvére, Albert szász-koburg-gothai herceg szinte azonnal megdobogtatta a szívét. Bár az érzés nem volt kölcsönös, az 1840-ben megtartott esküvőt évtizedekig, egészen pontosan Albert 1861. december 14-én bekövetkezett haláláig tartó szerelem követte. Házasságuk során kilenc gyermekük (Viktória Adelhaid, Albert Eduárd, Alice, Alfréd, Ilona, Lujza, Arthur, Lipót, Beatrix) született. Az önérzetes angolok azonban nem igazán nézték jó szemmel Viktória férjét, a német Albert herceget, ezért megtagadták tőle az annyira vágyott politikai hivatalt. Sőt, a királynő férjének egyébként kijáró Prince Consort címet is csupán tizenhét évi házasság után adták meg neki.

Na erről a két emberről, és az ő életüket formáló emberekről, eseményekről és szokatlan szerelmükről szól a film, melyet közel két évig forgattak - a BBC-nél megszokottnál nagyobb költségvetéssel, ám fantasztikus szereposztással.

A fiatal, majd fokozatosan megöregedő Viktória királynőt egy szinte teljesen kezdő színésznő, Victoria Hamilton alakítja, akit a producer egy színházi előadás során látott meg, majd ajánlott be a rendezőnek. Annak a John Ermannak, akinek nevéhez olyan filmek fűződnek, mint az 1984-es A vágy villamosa, az 1990-es Stella, vagy éppenséggel az 1994-es Scarlett. Az Albert herceget zseniálisan alakító Jonathan Firth viszont nem ismeretlen a filmek kedvelőinak, hiszen tíznél is több, hazánkban is bemutatott filmben (pl. Távol a világ zajától, Hatodik, Pompey – Egy város utolsó napja, Luther) csillantotta meg tehetségét. És akkor még nem is beszéltem két nagy kedvencemről, David Suchet-ről, aki ezúttal nem nyomoz, hanem tanácsokat ad, mégpedig Stockmar báró személyében; valamint Jonathan Pryce-ról, aki ezúttal a belga király bőrébe bújva tűnik fel a színen, igaz, nem túl nagy szerep erejéig. Amíg el nem felejtem a nagy lelkendezésben: mindez természetesen nem jöhetett volna létre John Goldsmith zseniális forgatókönyve nélkül. Persze ne csodálkozzunk azon, hogy ennyire jó anyag került ki a kezei közül, hiszen ismerve eddigi munkásságát (Copperfield Dávid, Meglelt éden, Nagy Katalin) tudhatjuk, hogy igazán otthonosan mozog a kosztümös történelmi filmek világában.

Az alkotók korhűségre törekedtek, ezért a forgatáshoz különös gonddal választották ki a külső helyszíneket; a belső terek fényviszonyait speciális alsó megvilágítással és mély árnyékokkal igyekeztek elérni (ettől igazán komor, olykor már-már Grimm mesébe illő komor képek születtek); a jelmeztervezők és a sminkesek pedig igazán visszafogottan bántak eszközeikkel. A lágy, finom zene pedig éppen olyan, amilyennek lennie kell. Amikor a helyzet úgy kívánja, lágyan, finoman szólnak a hangszerek, ám amikor arra van szükség, az egész nagyzenekar rázendít, hogy az ember szívébe és lelkébe lopja a fő témát, hogy bármikor csendüljön is fel, azonnal ráismerjen. Hiába no, Alan Parker tud valamit.

Az egész úgy jó, ahogy van. Az igaz történeten alapuló film remekül bemutatja a felek közötti létező, ám ki nem mondott egymásrautaltságot, az egyenlő felek látszólag egyenlőtlen harcát, a lassan kibontakozó, ám mélységesen-mély és őszinte szerelem kibontakozását, a visszafojtott, ám olykor ki-kirobbanó szenvedélyt, a kötelességtudat csapdáját, és még sok mindent mást. Mindenki lásson bele azt, amit akar.

Nem tartozik ugyan a tárgyhoz (legalábbis nem közvetlenül), de érdekességként elmondom, hogy Viktória királynő volt az, aki 1851-ben bevezette a Windsor Palotába a híres Herendi porcelánt. Annyira becsülte a magyar étkészletét, hogy csak egyetlen ebédlőjében használta, amikor ott esetenként Albert herceggel vacsorázott.