Csepregi Miklós–Tolvaly Ferenc: El Camino (Az út képekben)
Írta: Galgóczi Tamás | 2006. 04. 03.
Amikor 638-ban a mohamedánok elfoglalták Jeruzsálemet, a hívő keresztények kénytelenek voltak a saját kontinensükön fellelhető szent helyeket felkeresni, ha zarándokútra keltek. Róma mellett (ahol Péter és Pál sírja található) egy másik, messze nyugaton található város, a spanyol Santiago de Compostela vált a keresztények úticéljává.
Ráadásul ekkoriban kezdtek penitencia gyanánt a gyóntatóatyák zarándoklatot kiróni a bűnös lelkekre, ami szintén a vallásos indíttatású vándorok számát növelte. De további ösztönzést jelentett az a korabeli felfogás is, mely szerint maga az emberélet is zarándokút.
Jakab apostol spanyolföldi ténykedését elsőként a hétszázas évek elején említik írott források, de csak állítólagos sírjának 830 körüli felfedezése után alakult ki a kultusza. A 9. század vége előtt kegytemplomot emeltek a helyszínen, és hamarosan a határon túl is elterjed a híre. Két évszázad múlva a pápa utasítja Íria püspökét, hogy tegye át székhelyét Compostelába. 1076-ban Jakab apostol tiszteletére új bazilikát kezdenek építeni, ami a kultusz fontosságára, és egyre nagyobb hírnevére utal.
Mindeközben a korabeli „propaganda” sem tétlenkedett, elkészült a szent részletes története, miért és hogyan került Hispániába, egyszóval teljes életutat kapott (a mű címe: Liber Sancti Jacobi). Ezt követően számos útikönyv látott napvilágot (a legismertebb talán Aymeric Picaud francia pap műve), amelyek a zarándokok számára kívántak tanácsokat adni, és felkészíteni a hívőket az úton várható nehézségekre.
A nyolcszáz kilométer akkoriban bővelkedett viszontagságokban: az időjárás, az útviszonyok, a korai időkben a portyázó mohamedánok, és a hasonlóan viselkedő helybéliek tették próbára a Szent Jakab útján járókat. Aki vállalkozott a zarándoklatra, annak elkerülhetetlenül vállalnia kellett a testi szenvedéseket – cserében a lelki üdvözülésért – s nem utolsó sorban ott volt a hit, hogy a szentek földi maradványai csodákra képesek.
Kétkedésre hajlamos korunkban jóval kevesebben kelnek útra (fénykorában évi egymillió zarándok tette meg oda-vissza a távolságot), bár napjainkban csak a fizikai fáradtság jelent nehézséget, más veszedelem nem fenyegeti az utazót. A csökkenő részvétel fényében különösen érdekes, hogy nem sokkal egymás után két, egymástól eltérő felfogású könyv is megjelent a Santiago de Compostelába vezető zarándoklatról.
Paulo Coelho írásáról már korábban szóltam, Tolvaly Ferenc (1957) regényéről még nem. Ez utóbbinak nemrégiben megjelent egy főként fényképekre hagyatkozó útinapló változata is. Csepregi Miklós (1943) képei felidézik a gyaloglás hangulatát, a zarándokok sokféleségét, a táj és a helybéliek idegenségét, a vallás és a hit tárgyiasult emlékeit (templomok, keresztek, oltárok).
A képaláírások hol a könyvből idéznek, hol pedig az úttal kapcsolatos legendákra, eseményekre utalnak, de szerepük egyértelműen másodlagos, belesimulnak a fényképek keltette hangulatba. Így válik kerekké az egész, így sejtünk meg valamit abból, ami ködös reggeleken, szemerkélő esőben, szikrázó napsütésben, szántóföldek és a lakhatóság különféle állapotában lévő épületek között vezeti a távoli cél, Santiago de Compostela felé a zarándokokat.
Kapcsolódó írás: