Főkép

A Mészöly Dezső életmű-sorozat második kötetét, mely a neves költő, műfordító és irodalmár angol irodalommal kapcsolatos írásait és angolbóli fordításait tartalmazza, ha tehetném, kötelező olvasmánnyá tenném minden gimnáziumban, de legalábbis minden gimnáziumi irodalomtanárnak. Jóllehet, a szerző nem szívesen sorolja magát a literátorok közé, lévén maga is gyakorlati, színházi ember és aktív költő, minden sora, minden gondolata a folyamatos kutatásokon alapuló mély ismereteket tükrözi.

A jelen kötetbe egybegyűjtött írások közül is kiemelkedik a Shakespeare-napló, mely az 1948-tól 1998-ig született tanulmányok, elmélkedések és fordítás-elméleti eszmefuttatások gazdag tárháza. Mészöly merészel szembemenni a modernizmus - saját radikalizmusa ellenére - szinte mindent merev dogmává dermesztő felfogásával, és Shakespeare műveit visszahelyezi méltó helyükre, a színházba. Ehhez meg kell szabadulnia a begyepesedett ítészek és teoretikusok rossz színjátszási tradícióktól eltorzított elméleteitől, és jól alátámasztott érvekkel újra egyesítenie kell a színpadi és az irodalmi Shakespeare kettősnek tűnő, ám csupán a hagyományosan szórakoztató színházat megvető irodalomtudósok bírálataiban tudathasadásossá szétmetszett alakját.

Talán még az argumentumok sorjázásánál is érdekesebb a költő műfordítóról fokozatosan kialakuló kép. Szándékosan nem kötőjeleztem a „költő műfordító” kifejezést, ugyanis meggyőződésem, és Mészöly is azt a nézetet igyekszik erősíteni olvasóiban, hogy az igaz Shakespeare-fordító nem mintegy az irodalmi elmélkedések elefántcsonttornyának magasából alátekintő kritikus-istenség, hanem az Erzsébet-kori drámát élő nyelvbe átültető, és annak talajában újfent kivirágoztató poéta, akinek számára a szó fennen hangzik, és nem egyezményes tipográfiai jelek halott halmaza csupán.)

Habár a mészölyi megközelítés a kezdetektől fogva a legújabb kutatások és értelmezések felhasználásával keresi a célhoz vezető utat, jól megfigyelhető, hogy míg a magyarítónak eleinte kizárólag a XIX. századdal van vitája, addig a napló vége felé közeledve egyre sűrűbben csempészi be a mindennapok, a változás gondját, bajait, míg végül eljut a korszerű, valóban mai korba átültetett Shakespeare-interpretációk igényéig. (Amit azóta részben ki is elégített Nádasdy Ádám Shakespeare-fordítói munkássága.)

Ám az angol irodalom nem kizárólagosan a halhatatlan bárd sokadik reneszánszukat megélő műveiből áll, hanem nagyszerű lírikusok egész sorának hagyatékából. Mészöly a teljes angol nyelvű poézis-történetet felölelő fordításai mellé tankönyvnek is beillő, ám egy pillanatra sem tankönyv ízű kommentárokkal vezeti be a legkiválóbb angol versfaragók önkényesen, mégsem öncélúan kiragadott műveit - Chaucertől egészen John Fletcherig. De hogy a későbbi korszakok se maradjanak ki, egy-két dal erejéig felvillannak a modernebb angol lírai panteon tündöklő alakjai is.

Ahogy a bevezetőben már utaltam rá, kötelező olvasmánnyá tenném e kötetet, mivel elolvasván talán sokakban ismét felizzana a vágy, hogy költészettel, drámával, egy időben messzi kor számunkra érthetetlennek feltűnhető, mégis meglepően korszerű vígjátékaival, tragédiáival, rímes és rímtelen jambikus soraival töltse ki szabadon maradt idejét, s tegye teljessé immár végképp elköltőietlenedett életét.