Főkép

Anita Blake az elmúlt hat rész során rengeteget változott. Amikor megismerkedtünk vele, idejének nagy részét még halottkeltéssel töltötte. Ami jelent esetben törvényes, mi több, elismert foglalkozás. Mint ahogy az is törvényesen elismert dolog, hogy vámpírok igenis léteznek. És törvényes bírói végzés nélkül senki nem ölheti meg őket. Mert ugyebár nekik is vannak jogaik. Még ha ezzel sokan nem is értenek egyet.

Nos, ekkoriban Anita még úgy gondolta, hogy a vámpírok két lábon sétáló hullák, akikkel nem keveredünk. Csak ha karózni kell őket. Persze paranccsal. Na jó, néha-néha anélkül is. Csak senki meg ne tudja. Szóval ott tartottunk, hogy vámpírokkal semmilyen körülmények között nem bratyizunk. Csakhogy ez nem is olyan egyszerű, amikor az adott vámpír olyan kisugárzással bír, amitől még a hivatásos halottkeltőnek és vámpírvadásznak is megnedvesedik a bugyija. Hiába, a józan ész szóhoz sem jut, amikor a hormonok veszik át az irányítást. Bár Anita Blake esetében ez sem úgy működik, mint másoknál. Mint az átlagnál. Persze Anita nem is átlagos. Ha ugyanis az lenne, nem kepesztene utána Jean-Claude, aki első ránézésre semmitől és senkitől sem fél. Miért is tenné, hiszen ő St. Louis vámpírmestere.

Csakhogy mindez semmit sem jelent az öreg és hatalmas vámpírokból álló tanács tagjai számára, akik azért érkeznek a városba, Jean-Claude városába, hogy kielégítő magyarázatot kapjanak társuk halálára (lásd a Gyilkos Táncban). Akit ráadásul nem is Jean-Claude, hanem Anita nyírt ki. Ám mivel Anita az előző rész eseményei óta Jean-Claude halandó szolgája…

Nos, ez csak az egyik dolog, ami miatt az ifjú hölgynek aggódnia kell. Igaz ugyan, hogy valószínűleg a legsúlyosabb, hiszen a Tanácstól még Jean-Claude is berezelt, de emellett persze valahogy túl kell jutnia a Richarddal való szakításon. Ha Richard nem lenne vérfarkas… De Richard vérfarkas. Ráadásul alfahím. Ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Anita képtelen így szeretni a férfit. Ami viszont nem zárja ki, hogy bármikor képes legyen ölni érte. Ha kell. Hiszen mégiscsak a lupája. Ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

És akkor még nem is beszéltünk a vérleopárdokról, akik hála Anita hathatós közreműködésének, vezető nélkül maradtak, ezért mindenki szabad prédának tekinti/tekintheti őket. Ők viszont Anitát tekintik a léoparde lionnénak, vagyis a harcias leopárdnak. Ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

És amikor úgy gondoljuk, hogy a helyzet már nem lehet bonyolultabb, megjelenik egy paranormális képességekkel rendelkező gyújtogató…

Ez az Anita Blake tehát már nem ugyanaz, akit hat résszel ezelőtt megismertünk. Ez az Anita sokkal többet látott és tapasztalt, mint bármely más halandó ember. És ha elismeri, ha nem, a szörnyűségek nem hagyták érintetlenül sem a testét, sem a lelkét. Olykor azon is elgondolkodik, hogy vajon ő nem nagyobb szörnyeteg-e, mint egyes szelíd, visszahúzódó életet élő alakváltók, akikre csupán havonta egyszer jön rá az „ötperc”. Hiszen ő, a Hóhér, gondolkodás nélkül képes meghúzni a fegyver ravaszát. Még csak utálnia sem kell azt, akire éppen ráfogja a fegyvert. Ha ezen nem változtat hamarosan, szépen lassan elveszíti emberi mivoltát. Persze az sem lenne éppenséggel baj, ha kevesebbet forgolódna alakváltók és vámpírok társaságában. Ami nem is olyan egyszerű, ha a város vámpírmestere a szeretője.

Ebben a részben talán egy kicsit kevesebb a szex, mint az előzőben, ám sokkal intenzívebb. És perverzebb. Nem is tudom, miért nem szerepel a borítón a 18-as karika. Ha ez így megy tovább, talán nem ártana rátenni. És nem csak a szex miatt.
 
Részlet a regényből

 

A szerző életrajza