Részlet Laurell K. Hamilton: Égő áldozatok című könyvéből

1.

A legtöbb embernek kocsányon lóg a szeme, amikor meglátja a sebhelyeimet. Az első döbbenet után persze rögtön jön a jaj-látni-se-bírom: az illedelmesen zavart szemlesütős figura. Jujjuj, csak még egy pillantást, csak még egyet! Belehalnának, ha nem gúvadhatnának még egyszer. Persze csak úgy suttyomban, futólag. Tök észrevétlenül. Na persze. A forradás-kollekcióm nem elég nagyszabású ahhoz, hogy megtöltsön egy vándorcirkuszt vagy bekerüljek vele a láncfűrészes sorozatgyilkosok kézikönyvébe, de azért így is elég látványos. Pete McKinnon tűzoltóparancsnok és bűnügyi szakértő szemben ült velem, lapát tenyerében egy pohár jeges teát szorongatott, amivel a titkárnőnk, Mary kínálta meg. A karomat bámulta. A legtöbb férfi nem ezzel kezdi, de az ő kíváncsisága puszta érdeklődés volt, szexuális felhangok nélkül. A sebhelyeimet gusztálta, és szemmel láthatólag eszébe se jutott, hogy zavarban kéne lennie.
A jobb alkaromon két mély, késsel ejtett vágás fut végig. Az egyik heg fehér és régi. A másik babarózsaszín és nagyon új. A bal karomon több a látnivaló. Egy kis fehér forradás-dombocska dudorodik a könyökömnél. Életem végéig súlyokat kell emelnem, különben a hegek bemerevednek, és nem tudnám többé mozgatni a karom. Legalábbis a gyógytornászom szerint. Van ott egy kereszt alakú égési seb is, szimmetrikus összhatását némileg rontják a rajta átfutó, cakkosan szabálytalan karomnyomok, amiket egy alakváltó boszorkánynak köszönhetek. Köszi. Akad egy-két sebhely a blúzom alatt is, de vizuális effektek szempontjából a két karom az abszolút csúcs.
Bert, a főnököm a leghatározottabban megkért rá, hogy kosztümkabátot vagy hosszú ujjút viseljek az irodában. Állítólag néhány ügyfelünk kifejezte fenntartásait a kötelességteljesítés közben szerzett khmm... sérüléseimmel kapcsolatban. Még aznap este jó mélyre elástam a hosszú ujjú gönceimet. Éljenek a feneketlen gardróbszekrények! Bert minden nap egy kicsit hidegebbre állította a légkondit. Ma olyan novemberi zima volt idebent, hogy percenként libabőrös lettem. Rajtam kívül már mindenki pulcsiban járt dolgozni. Én meg kiruccantam beszerezni néhány bikini topot. Az ilyen dekoltált cucc remekül kiemeli a hegeket a hátamon.
A tűzoltóparancsnokot egy barátom, Rudolph Storr őrmester ajánlotta be nálam. Ő és McKinnon együtt játszottak az egyetemi focicsapatban, és azóta haverok. Dolph igazán csínján bánik a „haver” szóval, úgyhogy biztos lehettem benne, hogy közeli barátok.
- Mi történt a karjával? – törte meg a csöndet McKinnon.
- Vámpírokat karózok három műszakban. Néha berágnak rám. – Belekortyoltam a kávémba.
- Berágnak? – visszhangozta McKinnon, és vékony szája önkéntelenül mosolyra húzódott.
Letette a poharát az asztalra, és kibújt a zakókabátjából. Irdatlanul széles volt a válla, mint egy hegylánc; talán többet mért széltében, mint én hosszában. Magasságban is jó eséllyel verte Dolph százkilencven centijét. Negyven körül járhatott. A haja tökéletesen galambszürke volt, némi fehér színezte a halántékánál. Ettől persze nem látszott előkelőnek, csak fáradtnak.
Hát, sebhely-ügyben, mi tagadás, utcahosszal vezetett. Égési hegek kúsztak föl a karján; a kézfejétől indultak és eltűntek rövid ujjú fehér vászoninge alatt. A bőre beteg, márványosan rózsaszín-fehér árnyalatú volt, egy olyan állat foltos napbarnítottságával, ami félnaponta vedlik.
- Ez durva lehetett – fújtam egyet.
- Az volt. – Csak ült ott, és hosszan, rezzenéstelen tekintettel nézett a szemembe. - Maga is átélt már durva dolgokat, nem?
- Naná. – A bal vállamon följebb húztam a blúzom ujját. Elővillant a fényes nyom, ahol egy golyó végighorzsolt. A pupillája egy hajszálnyit tágabbra nyílt. - És most, hogy már megmutattuk egymásnak, micsoda fasza fiúk vagyunk, nem térhetnénk a lényegre? Mi szél hozta hozzám, McKinnon parancsnok?
Elmosolyodott, és kabátját a széke támlájára dobta. Elvette a teáját az asztalról, és belekortyolt. - Dolph szerint maga rosszul tűri, ha vizsgáztatják.
- Mondjuk úgy, hogy rühellem, ha ostoba próbákat kell kiállnom.
- Honnan tudja, hogy kiállta a próbát?
Most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak. - Hívja női megérzésnek. Szóval, mit akar tőlem?
- Tudja, mit jelent az a szó, hogy piromágus?
- Piromániás balféket – feleltem.
Úgy nézett rám, mint aki nem egészen ezt várta. Sóhaj.
- Pirokinetikus képességekkel rendelkező embert, aki puszta mentális erővel hívja elő a lángokat.
Bólintott. - Találkozott már valaha igazi piróval?
- Láttam pár filmet Ophelia Ryanről – feleltem.
- Az archív fekete-fehéreket?
- Ja.
- Az a nő már rég halott, tudja.
- Nem, nem tudtam.
- Halálra égett a saját ágyában. Öngyulladás. Sok piromágus végzi így. Mintha a kor előrehaladtával egyre kevésbé lennének képesek kordában tartani a képességüket. Találkozott már valaha ilyen emberrel?
- Nem, soha.
- Hol látta a filmeket?
- Az egyetemen két szemeszter paranormalitás analízist hallgattam. A legkülönfélébb parák tartottak előadásokat nekünk, demonstrálták a képességeiket; de a pirokinetika olyan ritka képesség, hogy kötve hiszem, a prof akár egyet is talált volna az országban.
Bólintott, és a teája maradékát egyetlen hosszú kortyban húzta le. - Találkoztam egyszer Ophelia Ryannel, a halála előtt. Kedves öreg hölgy volt. – Körbe-körbe forgatta a jéggel teli üvegpoharat hatalmas kezében. A pohárra meredt, és még véletlenül se nézett rám, mialatt beszélt. - Nem sokkal később volt szerencsém egy másik piromágushoz is. Fiatal gyerek volt, egy huszonéves srác. Eleinte üresen álló házakat gyújtott fel, mint a piromániások többsége. Utána olyan épületekkel próbálkozott, ahol emberek is voltak, de gondoskodott róla, hogy mindenki időben kijuthasson. Aztán kinézett magának egy rozzant bérházat, egy afféle igazi, nagy könyvbe illő tűzcsapdát. Az összes kijáratot felgyújtotta. Több mint hatvanan haltak meg. Csupa nő és gyerek.
McKinnon rám emelte a szemét. A tekintetét elhomályosították az emlékek. - Ez volt a legtöbb áldozatot követelő tűzeset, amit valaha láttam életemben. Később hasonló szisztéma szerint porrá és hamuvá égetett egy irodaházat is. De ott megfeledkezett néhány kijáratról. Huszonhárom ember rekedt benn.
- Hogy kapták el?
- Elkezdett írogatni az újságoknak meg a tévének. Azt akarta, tudja meg ország-világ, hogy ő ölte meg azokat a szerencsétleneket. Elevenen elhamvasztott néhány zsarut, mielőtt elkaptuk. Olyan speciálisan hőszigetelt védőruhát viseltünk, amilyeneket olajfúrótornyok oltásánál használnak. Ez még rajta is kifogott. Bevittük a rendőrségre. Hiba volt. Lángba borította az egészet.
- Hová máshová vihették volna?
Lendületesen megrándította a vállát. Olyan volt, mint amikor egy hegy csuklik. - Fogalmam sincs. Valahová máshová. Még mindig rajtam volt a tűzálló ruha. Belecsimpaszkodtam. Mondtam neki, hogy együtt égünk el, ha nem hagyja abba. Ő csak nevetett, és hirtelen mindene lángolni kezdett. - McKinnon óvatos mozdulattal helyezte a poharat az asztalra.
- A tűz halványkék volt, mint a gázláng, csak épp egy árnyalattal sápadtabb. Őt nem égette, de az én ruhámat sikerült lángra lobbantania. Az az átkozott izé állítólag háromezer fokig bírja, mégis olvadni kezdett. Az emberi bőr kábé hatvan fokon megég, de valahogy mégsem én égtem kis tócsává, hanem a védőruha. Le kellett tépnem magamról, ő meg közben nevetett. Egyszerűen kisétált az ajtón, és nem volt senki, aki akkora marha lett volna, hogy megállítsa.
Nem mondtam ki, ami úgyis nyilvánvaló volt. Inkább hagytam, hogy folytassa.
- Az előtérben értem utol. Nekivágtam a falnak. Fura dolog, de ahol hozzáértem, ott nem sérültem meg. Mintha tűzmentes buborék vette volna körül. A karomtól éreztem a tüzet, de a kézfejem tökéletesen sértetlen maradt.
Bólintottam. - Van egy elmélet, ami szerint a pirót az aurája védi. Amikor megérintette, behatolt az aurájába, a saját védelmi vonalai mögé, ezért nem égett meg a keze.
Rám bámult. Lassan bólintott. - Talán valóban ez történt. Keményen nekicsaptam a falnak, újra meg újra. Azt üvöltötte: „Porrá égetlek! Elevenen fogsz elégni!” Aztán a tűz színe egyszerre a megszokott sárgásra váltott, és ő is lángolni kezdett. Elengedtem, hogy kerítsek egy poroltót. Nem tudtuk elfojtani a lángokat. Az oltóanyag minden másra hatott, csak rá nem. Olyan volt, mintha a teste mélyéből tört volna elő a tűz. A lángok egy részét megfékeztük, de mindig újraéledtek, amíg a srác egyetlen tűzgolyóvá nem vált.
McKinnon tekintete elfelhősödött, és tele lett rettegéssel, mintha még mindig maga előtt látná a jelenetet. - Nem halt meg, Miss Blake, nem úgy, ahogyan kellett volna. Borzalmasan hosszú ideig sikítozott. És mi képtelenek voltunk segíteni rajta. Egyszerűen képtelenek voltunk. – A hangja elfulladt. Aztán csak ült ott, és a semmibe révedt.
Egy lélegzetvételnyi ideig vártam, aztán halkan megkérdeztem: - Miért jött el hozzám, parancsnok?
Pislogott, aztán mintha megrázta volna magát. - Azt hiszem, van egy új piromágusunk, Miss Blake. Dolph szerint ha valaki segíthet minimalizálni az áldozatok számát, az csak maga lehet.
- A paranormális képességek a szó szakmai értelmében nem természetfeletti eredetűek. Inkább olyanok, mint mondjuk az a képesség, hogy az ember csont nélküli kosarat tudjon dobni.
A fejét csóválta. - Ami ott halt meg előttem az őrsön a padlón fetrengve, az nem volt ember. Nem lehetett az. Dolph szerint maga szörnyszakértő. Segítsen nekem megtalálni ezt a szörnyet, mielőtt valaki meghal.
- Ezek szerint még nincs áldozat, csak anyagi kár? – pillantottam rá meglepetten.
Bólogatott. - Tudja, kirúghatnának az állásomból azért, mert eljöttem magához. Följebb kellett volna passzolnom az ügyet, engedélyt kérnem a feletteseimtől, meg minden. De eddig mindössze pár épület dőlt össze. És szeretném, ha ez így is maradna.
Nagy levegőt vettem, aztán hangosan kifújtam. - Boldogan segítenék, parancsnok, de őszintén szólva lövésem sincs, mit tehetnék az ügyben.
Előhúzott egy vastag dossziét. - Ebben minden benne van, amit tudunk. Nézze át, és hívjon vissza ma este.
Elvettem, és rátettem a mappámra.
- A számomat megtalálja a papírok között. Hívjon fel, oké? Talán rémeket látok, és nincs is semmiféle piromágus. Talán valaki más tette. De akárki az, Miss Blake, lételeme a tűz. Végigmegy egy épületen, és közben úgy ontja magából, mintha olajat fröcskölne. Nem találtuk nyomát gyújtóanyagnak, a házak mégis úgy lángolnak, mint a fáklya. Mintha átáztatták volna őket valamivel. Amikor a fát bevisszük a laborba, nem találunk semmi vegyszernyomot, az anyag tiszta. Akárki is az, Miss Blake, olyan dolgokra képes, ami fizikai képtelenség.
Az órájára pillantott.
- Kezdek kifutni az időből. Gőzerővel dolgozom, hogy hivatalosan is bevonhassam magát ebbe az ügybe. De attól tartok, a feletteseim addig halogatják a döntést, amíg emberéletek vesznek oda. Egyszerűen nem ülhetek ölbe tett kézzel.
- Oké, visszahívom ma este. Általában sokáig dolgozom. Meddig hívhatom?
- Bármeddig, Miss Blake. Soha sincs túl késő.
Biccentettem, és felálltam. Kézfogásra nyújtottam a kezem. A szorítása erős volt, határozott, de nem agresszív. Azok a fickók, akik kiakadnak a sebhelyeimtől, általában úgy szorongatják a kezem búcsúzáskor, mintha azt akarnák, hogy a mamámért sikítsak. McKinnon nem. Neki megvoltak a saját sebhelyei.
Alig zuttyantam vissza a székbe, amikor felberregett a telefonom. - Mi az, Mary?
- Larry vagyok. Mary úgy gondolta, nem harapod le a fejét, ha rögtön kapcsol. - Larry Kirkland, a vámpírhóhér gyakornokom elméletileg épp a városi hullaházban volt, és vámpírokat karózott. Vagy mégsem?
- Nem harapom le a fejét. Mizújs, Larry?
- Gyere ki értem a kocsival lécci. Égető szükségem lenne egy hazafuvarra. - Enyhén remegett a hangja.
- Mi az, kölyök, valami gáz van?
Felnevetett. - Igazán megszokhattam volna már, hogy a szende figura nem válik be nálad. Annyi rajtam az öltés, mint egy hímzőpárnán. A doki szerint túlélem.
- Mi a franc történt?
- Gyere ide, majd elmondom. - És a kis retek egyszerűen letette.
Egyetlen oka lehetett rá, hogy ilyen nyúlbéla legyen. Valami ökörséget csinált, és megszívta. Két testet kellett megkaróznia. Két hullát, akik holnapig biztosan nem kelnek életre. Hogy lehet ilyesmit elbaltázni?
Mary röpke két perc alatt átszervezte az aznapi találkozóimat. A fölső asztalfiókból elővarázsoltam a Browning Hi-Powert, és becsúsztattam a vállszíjas pisztolytáskámba. Amióta nem hordok kabátot az irodában, azóta a stukkerem a fiókban lakik, de házon kívül - főleg napnyugta után - egy lépést se teszek nélküle. A legtöbb dög, aki belém kóstolt, már halott. Nagy részüket saját kezűleg tettem hidegre.
Na ja, az ezüstözött golyó az emberiség legtutibb találmánya a húsvéti nyuszi óta.



2.

Larry olyan óvatosan telepedett a terepjáróm anyósülésébe, mintha tojásokon egyensúlyozna. Mi tagadás, szar ügy szorosan beszíjazva ülni, amikor az ember hátán friss öltések feszülnek. Láttam a sebét. Egy mély, kerek szúrásnyom, meg egy hosszú horzsolás. Agyam elszáll. Larry még mindig a királykék pólót viselte, amiben reggel a hullaházba indult, de a póló háta vérfoltos volt és szakadt. Le a kalappal előtte, hogy vissza tudta tartani a nővérkéket, nehogy lenyiszálják róla az egész göncöt. Ezeknek a fehérköpenyeseknek valahogy mindig viszket az ollójuk.
Larry nekifeszült a biztonsági övnek, igyekezett megtalálni a lehetőség szerinti legfájdalommentesebb pózt. Gyapjas, rőtvörös haja olyan tüsire volt nyírva, hogy az apró, göndör csigákat alig lehetett észrevenni. Százhatvan-egynéhány centijével alig egy sóhajnyival volt magasabb nálam. Most májusban diplomázott természetfölötti biológiából, de kismillió szeplőjével és a kristálykék szemei között feszülő apró fájdalomráncokkal inkább nézte volna az ember tizenhatnak, mint huszonegynek.
Úgy lekötött Larry véget nem érő kukacolódása, hogy totál elfelejtettem befordulni az I-270-esre vezető útra. A Ballason ragadtunk. Innen legközelebb az Olive Roadon lehet kifordulni az autópályára. A francba. Közeledett az ebédidő. Az Olive tömve lesz emberekkel, akik ebédszünetben népvándorlásszerű hullámokban csődülnek a vályúhoz, hogy aztán rohanhassanak vissza gályázni.
- Bevetted a fájdalomcsillapítót? – pillantottam oldalt Larryre.
Próbált mozdulatlanul ülni, egyik kezével görcsösen az ülés szélét szorongatta. - Nem.
- Miért nem?
- Mert az a cucc kiüt. Nem akarok aludni.
- Bealtatózva aludni egyáltalán nem olyan, mint gyógyszer nélkül – jegyeztem meg.
- Tényleg nem. A rémálmok nagyságrendekkel rosszabbak – morogta.
Ezzel megfogott. - Mi a fene történt, Larry?
- Csodálom, hogy egészen mostanáig kibírtad, hogy megkérdezd.
- Én is. De nem akartam műsort a doki előtt. Ha elkezdtem volna bájcsevegni veled, hajlamos lett volna egyszerűen odébbállni, mint aki jól végezte dolgát. Végül is ő varrt össze, úgyhogy tőle akartam hallani, mennyire súlyos a dolog.
- Pár öltés az egész – dörmögte.
- Húsz – néztem rá összevont szemöldökkel.
- Tizennyolc.
- Kerekítettem.
- Nem – ingatta a fejét becsukott szemmel. - Van, amikor nem kerekít az ember. – Fájdalmasan grimaszolt. - Miért fáj ez olyan istentelenül?
Költői kérdésnek szánta. Én meg válaszoltam rá. - Mindahányszor megmozdítod a kezed vagy a lábad, a mozdulatba bekapcsolódnak a hátizmaid is. Ha a fejed vagy a vállad mozdul, a hátad akkor is dolgozik. Na ja, a hátát csak akkor értékeli az ember, ha már istenigazából lerobbant egyszer.
- Szuper – mondta, és fújt egyet.
- Elég a púderből, Larry. Bökd ki végre, hogy mi történt! – Épp egy irdatlan hosszú sor végén álltunk, amit az Olive sarkán álló lámpa duzzasztott fel. Mindkét oldalon alacsonynövésű, uniformizált mikroplázák nőttek rá az útra, mint egy minimalista vasbeton-koracél gombatelep. A bal oldalon egy VJ Tea és Kávé Sarok, ahol a kávémat szoktam beszerezni, előtte a szokásos neociki szökőkutak. Jobbkézt egy egész-évben-óriási-akciók cédébarlang dübörgött, mint egy techno-kóros szív. Tucc-tucc. Rögtön mellette egy vörös lampionos kínai büfé. Ha az ember a Ballasra vetődik ebédidőben, rengeteg ideje van memorizálni az üzleteket.
Larry arcán először tenyérbe mászó vigyor ömlött szét, aztán görcsös fájdalom, gyors egymásutánban. - Két testet kellett megkaróznom. Két vámpíráldozatot. Egyik se óhajtott nagy szemfogakkal ébredni.
- Öngyilkos végrendelete volt mind a kettőnek. Ja, emlékszem. Te kapod mostanában az összes ilyen ügyet.
Bólintott, aztán a mozdulat közepén megdermedt. - Még a bólogatás is rohadtul fáj.
- Holnap még rohadtabbul fog.
- Igazán kösz, főnök. Jó tudni, hogy így együtt érzel velem.
Vállat vontam. - Ha a képedbe hazudok, attól nem fog kevésbé fájni.
- Mondták már, hogy a tapintat nem az erős oldalad?
- Most, hogy mondod.
Hitetlenkedve fújt egyet. - Frankó. Egyébként épp végeztem a karózással, és már pakoltam, amikor begördítettek egy újabb testet. A nő azt mondta, hogy a vámpírnak valahogy elkeveredett a kivégzési parancsa.
Oldalt pillantottam rá. - Ugye még véletlenül se jutott eszedbe megkarózni a papírok nélkül?
Az orrát ráncolta. - Még jó, hogy nem. Közöltem velük, hogy ha nincs kivégzési parancs, nincs halott vámpír. Vámpírt karózni érvényes ítélet nélkül gyilkosságnak számít. Engem nem fognak bíróság elé citálni csak azért, mert valaki cseszik bele az adminisztrációba! Ezt asszem elég érthetően megmondtam nekik.
- Nekik? – vontam fel a szemöldököm. Kínos lassúsággal csorogtunk tovább a Nagy Ebédidei Dugó sűrűjében. Egy arasznyival megint közelebb jutottunk a lámpához. Hurrá.
- A másik asszisztens is ott volt. Aztán ők ketten kimentek, hogy megkeressék az elkevert papírt. Egyedül maradtam a vámpírral. Reggel volt már. Az a fickó nem úgy nézett ki, mint aki készül ma valahová. – Minden igyekezetével azon volt, hogy kerülje a pillantásomat. Lehorgasztotta a fejét. Rossz ötlet volt; fájt neki. Végül egyenesen a szemembe kellett néznie. Dühös volt.
- Kimentem elszívni egy cigit.
Rámeredtem. A következő pillanatban rá kellett taposnom a fékre, a sor olyan hirtelen torpant meg előttem. Larry rákenődött az ülésre. Felnyögött, és amikor végre megint befejezte a rituálészerű vackolódást, vádlón nézett rám. - Ezt direkt csináltad.
- Nem direkt csináltam. Pedig biz’isten megérdemelted volna. Őrizetlenül hagytál egy vámpírhullát. Egy szörnyeteget, akinek talán annyi gyilkosság lehetett a számláján, ami elég egy kivégzési parancshoz. És te egyedül hagytad azt az izét a hullaházban!
- Nem csak a cigi miatt volt, Anita. A test ott feküdt a beteghordó kocsin, de nem volt se megláncolva, se leszíjazva. Egy árva kereszt se volt rajta sehol. Végigcsináltam már pár kivégzést. Úgy kitapétázzák a vámpírokat ezüstláncokkal, keresztekkel meg szentelt istennyilákkal, hogy a végén alig lehet megtalálni a szívét. Állatira bűzlött a dolog. Beszélni akartam az orvos szakértővel. Neki minden vámpírt látnia kell a kivégzés előtt. Vagy valamelyik kollégájának. Mellesleg a csaj láncdohányos. Gondoltam, füstölünk egyet az irodájában.
- És? – néztem rá.
- Nem volt a helyén, én meg visszasétáltam a hullaházba. Amikor odaértem, az asszisztens épp megpróbált karót verni a vámpír mellkasába.
Egy helyben álltunk a dugó kellős közepén. Mák. Ha gurultunk volna, tutira belerohanok valakibe. - Te felügyelet nélkül hagytad a vámpíros cuccodat?
Egyszerre látszott zavartnak és dühösnek.
- Az én felszerelésemben nincs medveölő, mint a tiédben, úgyhogy azt hittem, a kutya se akar kotorászni benne.
- A francba, Larry, egy csomó ember még szuvenírnek is szívesen elcsórna bármit abból a táskából. – A sor meglódult, és nekem megint az útra kellett koncentrálnom.
- Oké, oké, hibáztam. Tudom, hogy hibáztam. Basszus, megragadtam a csajt a derekánál fogva, és leráncigáltam a vámpírról. – A tekintetét lesütötte, még véletlenül se nézett rám. Elérkeztünk a történet kényes pontjához. Ahhoz, ami igazán kiborította. Vagy amiről azt gondolta, hogy engem fog. - Hátat fordítottam neki, hogy megnézzem a vámpírt. Hogy lássam, nem tett-e benne kárt.
- Hátba támadott – fejeztem be helyette. Tovább araszoltunk. Most egyik oldalról a Dairy Queen és a Kentucky Fried Chicken kalóriaszegény neonja villogott a képünkbe, a másik oldalon egy Infiniti autószalon használt-és-új-álomautók-a-gyártótól és egy elmondhatatlanul tré benzinkút díszelgett. Kezdett lehervasztani az utcakép.
- Ja, valahogy úgy. Gondolom, a csaj azt hitte, kiütött, mert otthagyott a földön, és visszasasszézott a vámpírhoz. Végül sikerült valahogy lefegyvereznem, de még mindig foggal-körömmel küzdött, amikor a másik asszisztens odaért. Csak egyesült erővel sikerült valahogy lefogni. Az a tyúk tisztára meg volt veszve. Őrült volt, egy gumiszobába való mániákus dilinyós.
- Miért nem nyomtad a képébe a stukkered, Larry? - A pisztolya most épp a vámpírölő táskájában lapult; a vállszíj meg a hátsérülés valahogy nem komálják egymást. De akkor még fel volt fegyverezve. Kivittem a lőtérre párszor gyakorolni, még vámpírvadászatokra is magammal cipeltem. Biztos akartam lenni benne, hogy puszta véletlenségből nem lövi el a saját lábát.
- Ha fegyvert rántok, még a végén eltaláltam volna valakit.
- Asszem valahol ez a dolog lényege, Larry.
- Igen, frankón ez a lényege! – morogta. - Eszem ágában se volt kilyuggatni a csajt.
- Megölhetett volna, Larry.
- Tudom.
Olyan szorosan markoltam a kormányt, hogy az ujjaim elfehéredtek. Hosszan kifújtam a levegőt, és próbáltam nem átcsapni artikulátlan üvöltésbe. - Nem, Larry, szerintem dunsztod sincs, különben óvatosabb lettél volna.
- Életben vagyok, és őt se vitték el hullazsákban. A vámpíron egy árva karcolás sincs. Minden jó, ha a vége jó, nem?
Kifordultam az Olive Roadra, és tovább csorogtunk a 270-es felé. Északra tartottunk St. Charlesba. Kocsival kábé húsz perc az út. A lakás, amit Larry bérelt, egy mesterséges tóra nézett, ahol vadludak fészkeltek tavasszal, és karattyoltak egész télen át. Annak idején Richard segített neki beköltözni. Richard Zeeman egyrészt felső tagozatos biológiatanár, másrészt alfa vérfarkas, harmadrészt abban az időben még a fiúm volt. Imádta figyelni a terasz alatt fészkelő vadludakat. Akárcsak én.
- Larry, előbb-utóbb le kell adnod ebből a jókisfiús finnyásságból. Ezzel csak megöleted magad.
- Azt teszem, amit helyesnek tartok, Anita. Nem tudsz meggyőzni, kár a gőzért.
- A francba, Larry. Utálnám, ha bőgnöm kéne a temetéseden.
- Mondd, szerinted mit kellett volna tennem? Szarrá lőni a tyúk seggét?
- Én nem fordítottam volna hátat neki, Larry. Lefegyvereztem volna. Vagy lefoglalom, amíg a másik asszisztens visszajön. A lövöldözés nem az egyetlen megoldás.
- Hagytam, hogy kicsússzanak a dolgok a kezemből – mondta halkan.
- Kurva rosszul határoztad meg a prioritásokat. Először hatástalanítanod kellett volna a támadót, és csak aztán megnézni az áldozatot. Élve még van esélyed rá, hogy segíthess a vámpíron. Ha hulla vagy, csak eggyel növelted az áldozatok számát.
- Legalább most van egy olyan sebem, amilyen neked nincs.
Hitetlenkedve ingattam a fejem. - Előbb kell fölkelned, kölyök, ha olyan sebhelyet akarsz, amilyen nekem még nincs.
- Miért, te hagytad valaha, hogy egy embertársad lyukat üssön a hátadba a saját karóddal?
- Pontosítsunk: nem egy, hanem két embertársam, akiket több különböző vámpír harapott meg. Ezeket hívtam annó halandó szolgáknak, mielőtt tudtam volna, mit jelent a kifejezés valójában. Lefogtam a fickót, és épp le akartam szúrni. A nő hátba támadott.
- Persze még véletlenül se te voltál a hunyó - jegyezte meg fintorogva.
Megrándítottam a vállam. - Lepuffanthattam volna mind a kettőt azon melegében, ahogy megláttam őket, de akkoriban még nem járt el a kezem olyan könnyen, ha emberekről volt szó. Tudod, tanultam a hibáimból. Csak mert az ellenfélnek nincsenek túlméretes szemfogai, az még nem garancia arra, hogy nem akar kinyiffantani.
- Szóval azelőtt sziklaszilárd elveid voltak? – ciccegett Larry.
Ráfordultam a 270-esre. - Senki sem tökéletes. Miért kattant be a nő a vámpírtól?
Elvigyorodott. - Ezt imádni fogod. A nő az Emberi Elsőbbség oszlopos tagja. A vámpír a kórház egyik orvosa volt, aki nappalra bevackolta magát egy tisztaruhás szekrénybe. Általában ott húzta meg magát, ha túl sokáig melózott ahhoz, hogy napkeltéig hazaérjen. A csaj meg egyszerűen rálapátolta egy kerekes ágyra, és legurította a hullaházba.
- Hogyhogy nem lökte ki az utcára? Nem tudta, hogy az esti félhomály éppúgy megfelel a célra, mint a déli verőfény? Ejnye-bejnye.
- Biztos, ami biztos alapon a doki az alagsorban választott magának ruhásszekrényt, nehogy gáz legyen, ha valaki a kínos napszakban mégis rányitná az ajtót. Persze ablak egy szál se, közel-távol. A nő meg attól tartott, hogy valakinek feltűnik, ahogy beorigamizza a fickót a liftbe, és kilapátolja a parkolóba.
- És komolyan azt hitte, hogy te csak úgy megkarózod?
- Talán. Fogalmam sincs, Anita. Az a nő őrült volt, tiszta őrült. Leköpdöste a vámpírt, aztán minket is. Azt sikítozta, hogy mind a pokolban fogunk elrohadni. Hogy még nincs késő megtisztítani a világot a szörnyektől. Meg hogy a szörnyetegek mindannyiunkat a rabszolgáikká tesznek. Hogy csak idő kérdése. - Larry összeborzongott, aztán elhúzta a száját. - Azt hittem, hogy a Halandók Alkotmányos Védszervezete a csúcs, de ezektől a radikálisoktól, ettől az Emberi Elsőbbségtől kiver a víz.
- A HAV irtóra pedálozik, hogy legalább látszatra a törvényesség keretein belül működjön – mondtam. - Az Emberi Elsőbbség viszont még csak leplezni se próbálja, hogy szarik az egészre. Még a végén elhiszik, hogy ők karózták meg a michigani vámpírmestert.
- Ország-világ előtt magukra vállalták. Te nem hiszel nekik?
- Szerintem az egyik belső embere tette.
- Miből gondolod?
- A zsaruk küldtek nekem egy részletes helyszíni elemzést meg pár fotót a vámpír rejtekhelyéről. Az Emberi Elsőbbség elég radikális, viszont nem elég szervezett. Vérprofi terv kellett és némi mázli, hogy valaki bejusson arra a helyre. A vámpír abból a régivágású fajtából való volt, aki halál komolyan vette nappali nyughelye biztonságát. Akárki is vonta ki a forgalomból, szerintem elélvezett a boldogságtól, hogy a szélsőjobb ultrák viszik el helyette a balhét.
- Ezt elmondtad a rendőrségnek is?
- Naná. Ezért vontak be.
- Csodálom, hogy nem küldtek oda körülszaglászni.
Vállat vontam. - Nem vehetek részt személyesen az összes természetfeletti ügy nyomozásában. Egyébként is, papír szerint én csak egy civil vagyok. A zsaruk alapból utálják, ha a civilek belefolynak a rendőrségi ügyekbe, azért meg végképp nem lelkesednének, ha a média nyakig belemászna a trutyiba. A Hóhér pontot tesz a vámpírgyilkosságok végére. Exkluzív különszám.
Larry elvigyorodott. - Téged ismerve ez igencsak vérszegény szalagcím lenne.
- Ne is mondd – csavargattam a nyakam. - Egyébként szerintem egy halandó volt a gyilkos. Egy ember, aki közel állt hozzá. Az egész szcenárió egy klasszikus, nagyvonalúan megrendezett keresztapa-gyilkosságra hajaz, azzal az aprócska kivétellel, hogy az áldozat vámpír.
- Csak te vagy képes rá, hogy elbagatellizálj egy zárt koporsós vámpírgyilkosságot – jegyezte meg Larry.
Körbevigyorogtam a fejem. - Lehet. – A csipogóm hirtelen felsipított, én meg majdnem felugrottam ijedtemben. De csak majdnem. Lehúztam az átkozott vacakot a szoknyámról, és a fénybe tartottam, hogy megnézzem a számot. Elfintorodtam.
- Mi a baj? A zsaruk?
- Nem, nem. Ezt a számot nem ismerem.
- Pedig nem szoktad kiadni a csipogód számát idegeneknek.
- Na ne mondd! Azt hiszed, én nem tudom?
- Hé, ne légy tapló velem, szépen kérlek.
Sóhajtottam. - Oké, oké. Bocs. - Larry kitartóan és szinte észrevétlenül tolta egyre följebb az agresszió-küszöbömet. Szájbarágós módszer volt, de hatásos: mindig a fejemhez vágta, ha gyökér módon viselkedtem. Ha bárki más próbálkozott volna ilyesmivel, valószínűleg kosárban kapta volna vissza a fejét. De Larrynek valahogy sikerült mindig csak addig feszíteni a húrt, amit még épp kibírtam. Állandóan azt szajkózta, hogy legyek kedvesebb, és én nem csaptam le, mint a taxiórát. Halleluja, íme a hosszú távú kapcsolatok titka.
Már csak pár percre voltunk Larry lakásától. Ágyba dugom, aztán visszahívom azt a számot. Ha nem a rendőrség és nem is zombikeltés, akkor állatira be leszek rágva. Rühellem, ha valami jelentéktelen szarságért csipognak rám. A csipogó vészhelyzetekre van kitalálva, nem? Dehogynem. Ha nem lesz elég meggyőzően életbevágó, akkor valakinek keserves percei lesznek. Ha egyszer Larry elalszik, akkora tapló lehetek, amekkora csak akarok. Néha kész megkönnyebbülés.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza