Főkép

Számomra minden mesekönyv egy-egy ajtó, amely a titkok birodalmába vezet. Ahol nem kell a mindennapi apró-cseprő dolgokkal foglalkozni, ahol lelkem szabadon szárnyalhat, miközben folyamatosan issza magába a csodákat. Azokat, amelyek lépten-nyomon felbukkannak, majd eltűnnek. Azokat, amelyek nélkül hihetetlenül szürke és unalmas lenne az élet. Különösen igaz ez abban az esetben, ha szép kivitelezésű mesekönyvet látok. Ha a képek egyszerűen magukhoz vonzanak, és nem eresztenek. Ha szinte úgy érzem, eggyé válok a képekkel, amelyek egyszerre légiesen romantikusak, bűbájosan régimódiak és mégis megérintik a modern kor gyermekeinek lelkét. Szegedi Kata illusztrációi általában is ilyenek, tehát senki, aki ismeri a művészetét, ne csodálkozzon, hogy Alexandra Bizi meséjéhez (ami bár nem egészen az a klasszikus mese, amiket Kata illusztrálni szokott) készült képeire is igaz, hogy a meleg színek harmóniája bekúszik lelkünk legbelső zugaiba, és ott is marad. Ez az a szépség, amit csak azok hozhatnak létre, és érthetnek meg, akik nem veszítették el gyermeki énüket, és olykor hagyják, hogy ez vegye át az irányítást.

És hogy miről is szól ez a nem éppen szokványos című mese? Hát természetesen egy kislányról, aki nem tudott aludni. És hogy miért nem tudott aludni? Mert éjjelente rémálmok gyötörték, ezért elhatározta, hogy soha többé nem fog aludni. Így hát éjszakánként az ablakában üldögélt, és a főtéren álló csodaszép, a világ minden tájáról bámészkodókat vonzó toronyórát nézve várta a hajnalt. Mindenki lustának, mihasznának hitte a kislányt, aki aztán az egész éjszakai virrasztás után karikás szemmel kóválygott a városban, hiszen nem verte nagy dobra helyzetét. Csupán leghűségesebb barátai, Ugri, a veréb, Bajszos, a cica, Inci, az egér, és Tappancs, a kutya tudták a nagy titkot. Mígnem egy nap a városka lakói arra ébredtek, hogy eltűnt a toronyóra. És az öreg órásmester szerint csupán egyvalaki tud segíteni rajtuk: Flabelino, a titokzatos manó. Ahhoz azonban, hogy ő megjelenjen, valakinek három nap és három éjjel virrasztania kell.

Az eddig leírtakból is látható, hogy Alexandra Bizi meséje bár modern, mégis őrzi és továbbviszi a klasszikus mesék hagyományait. Szegedi Kata illusztrációival kiegészítve pedig egyszerűségében is maradandót, emlékezeteset, igazi értéket képvisel, amelyben nyoma sincs a szinte minden mesében jelen lévő erőszaknak és brutalitásnak. Ez a mese a maga bájos, egyszerű módján, a szavak, gondolatok, érzések, és képek harmóniájának segítségével vezeti rá olvasóit a megoldásra. Egyszerű, hétköznapi varázslat ez, mégis oly kevesen képesek rá. Bár lehet, hogy egyre kevesebben lesznek fogékonyak rá, véleményem szerint soha nem szabad feladni a reményt. A reményt abban, hogy a Walt Disney-féle idealizált, mesterkélt figurák mellett meg tudnak maradni, esetleg teret tudnak tőlük visszahódítani a klasszikus mesefigurák. Szerencsére itt van nekünk Szegedi Kata, aki elhivatottan ezt az egyesek szerint kihalásra ítélt műfajt képviseli, mégpedig nem is akármilyen szinten. És úgy tűnik, ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, hiszen az idei könyvfesztiválon Kata átvehette „Az év illusztrátora” díjat. Ez úton is gratulálunk neki!