Főkép– Kösz, főnök, jól vagyok – mondtam nevetve. – Látod a táblát ezen az ajtón? – mutattam a rendelő ajtajára.
– Salét elküldtem valahova, és te vagy a másik tartalék, aki ma szállíthat. Úgyhogy azonnal pakolj, és gyere az irodámba! – mondta szemrebbenés nélkül, és faképnél hagyott.
– És ha beteg vagyok? – kiáltottam utána.
– Ja, én is az vagyok – hallottam elmenőben, majd becsapta maga után az ajtót.
– Az együttérzés kiveszett ebben az átkozott országban – morogtam, miközben az irodám felé futottam.
Bent a székben hátradőlve találtam Jovót, aki éppen aludt. Előtte az asztalon fél üveg pálinka. Egyre kevesebbet volt magánál.
Fölvettem a páncélingem, magamra csatoltam fegyvereket, a navigációs táskámat, és a főnök irodája felé indultam. Kint már megkezdődött a délelőtti bombázás. A robbanógránátok egyre közelebb robbantak az épületünkhöz. Bementem az irodába.
– Jelentkezem, parancsnok – mondtam vigyázzba állva.
– Nincs sok idő. Már várnak rád az Ortijesen. Hívtam neked autót, úgyhogy igyekezz! – adta ki a parancsot a főnök.
– Már elnézést! Nem kéne tudnom, hogy hova megyek, és ki vár rám az Ortijesen? – kérdeztem kissé ingerülten. – Háború van, most éppen gránátok szántják a felszállási területem, az ember annyit tudjon legalább, hogy hová kell mennie.
– Ja. Bocs – hangzott a válasz. – A feladatot a levegőben kapod meg.
Ez valami beugratósdi? – kérdeztem, most már dühösen. – Tudod, hogy nem szokásom visszapofázni, és azt megértem, hogy nem mondod meg, ki az utasom. Na de hogy a levegőben kapjam meg a feladatom, az kissé sok! Nem gondolod?
Fölnézett rám, és elnevette magát.
– Most idegesíteni akarsz? – kérdezte. – Nem látod, mennyi munkám van? Ha tudnám, hogy kit és hová, elmondanám neked. De én is csupán ennyit tudok. Kértek téged vagy Salét. Ő nincs itt, tehát te mész.
– Ez más – mondtam. – Akkor mentem is. Üdv, parancsnok.
Sarkon fordultam, és kibattyogtam a holmimmal a kijárati ajtó elé.
„Na, akkor kezdődhet a fogócska” – jutott eszembe, miközben a gyomrom a torkomban éreztem, mert eszembe jutott a már fárasztó procedúra, amelyen végig kell mennem, hogy kijussak ebből az elátkozott katlanból.
Megálltam a kijáratnál.
A terepjáró már megérkezett. Miközben készülődtem a kifutásra, hallgattam a robbanásokat. Kinyitottam az ajtót, a vezető már kitárta a jármű ajtaját, gyorsan bedobáltam a poggyászom, és beugrottam az első ülésre.
– C hangár – mondtam.
A katona villámgyorsan végigszáguldott az egyenes úton, és még gyorsabban fordult be a C hangár mellé. Fürgén kiszálltam, és beszaladtam az oldalajtón.
– Védett terület – szólt rám Mali. – Tiszteknek tilos belépni!
– Már csak te hiányoztál – mondtam, miközben lepakoltam. – Melyik a gépem? – kérdeztem.
– Nincs gép. Azt üzenik, menj gyalog – folytatta a bohóckodást.
– Most megmutatod a gépem, vagy adjak egy fülest? – kérdeztem, elkapva a grabancát. – Te kis hülye! Azonnal mutasd meg a gépem! Ma már elegen idegesítettek ahhoz, hogy kinyuvasszalak – mondtam, összekuszálva a haját, a sapkáját meg kidobtam a hangárból.
– De szemét vagy! – nyafogott tehetetlenül. – Eredj, és hozd vissza a sapkám!
– Majd te kimész érte, amikor kinyitjátok nekem az ajtót, úgysem téged fognak figyelni, hanem a kijövő helikoptert, ha szerencséd lesz, nem lőnek le, miközben a sapkádat keresgéled a porban.
Füstölögve a gépemhez vezetett, amit a hangárajtó elé toltak a kiszolgáló század katonái. Átnéztem, majd beültem.
Mali ott volt mellettem, és figyelte, ahogy beindítom.
– Ne menjek veled? – kérdezte.
– Képes lennél velem jönni, ahelyett, hogy itt maradnál a fenekeden a biztonságban? – kérdeztem nevetve, miközben a védősisakomat készítettem elő. – Egyedül kell mennem – mondtam.
– Hova mész? – firtatta, és átadta a könyvet aláírásra, miután a motor elérte az alapgázt.
– Nem tudom – mondtam.
– Na ne mondd! – kötözködött. – Innen hová fogsz menni?
– Mondom, hogy nem tudom. Lerajzoljam, hogy megértsd? Nem tudom. Hihetetlen nekem is, de akkor se tudom. Most, ha bekapcsolom a rádióm, gondolom, valaki majd elmondja – ezzel becsuktam az ajtót, Mali felé kacsintva.
Indítottam a forgószárnyakat, majd amikor kész voltam, bekapcsoltam a rádiórendszert.
– Bázis, itt Kondor 31. Vétel.
– Kondor 31, kész vagy az átrepülésre? – kérdezte a Bázis.
Közben jelet adtam a hangár kinyitására.
– Borsódzik a hátam tőle, de kész vagyok. Hangárajtó nyitva, és húsz másodpercen belül indulhatok – mondtam. – Hol landoljak?
– Huszonnyolcas platform a D hangárunk előtt – utasított a Bázis.
Közben a hangárajtón keresztül egyenest a Neretva felé néztem, ahol a VBR-ek tanyáztak, és láttam, ahogy a rakéták sortüze éppen elindult fölfelé szemközt, iszonyú robajjal.
– Bázis! Fogalmam sincs, hogy melyik a huszonnyolcas platform.
– Ha ideérsz, állj meg az irányítótoronynál, és útba igazítalak!
– Rendben. Közben a VBR-es egységek éppen most engedtek egy sortüzet. Még tíz másodperc, és indulok, a következő húsz másodpercben fölöttük leszek. Szüneteltetnék a tüzet addig? Hálás lennék, ha most szünetet tartanának.
– Azonnal – mondta a Bázis.
Közben fölemelkedtem, az ajtó felé csúsztam néhány centiméter magasan, és vártam. A 10 másodperc letelt, és akkor elhangzott:
– Kondor 31, szabad a pálya. Indulj!
Lassan előretoltam a botkormányt, kicsúsztam az ajtón, és megtartva ezt a csekély magasságot, eszeveszett gyorsulásba kezdtem. Nem is tudom, mitől féltem jobban ezekben a pillanatokban – az aknavető tűztől a városból vagy a saját VBR-jeinktől a folyó partjáról. Másodpercek alatt elértem a 280 km/órát, és villámgyorsan a folyó felett voltam, orral le a víz felé, majd átrepülve fölötte, fokozatosan fölemelkedtem ismét a part fölé, és a reptér másik oldalán találtam magam. Ez már automatizmussá vált nálam.
Nem vettem észre, hogy lőttek volna rám. Semmit nem láttam, csak a repülésre koncentráltam, és arra, hogy mielőbb elérjem a másik oldalt. Lassítottam, és az irányítótorony felé siklottam csökkenő sebességgel, alig pár centiméternyire a talaj felett. A toronyhoz érve a jobb oldalamon megláttam a hangárt és a bejárata elé beálló Mercedes katonai terepjárót. Jobbra irányítottam a gépet, kissé gyorsulva a terepjáró felé siklottam, és előtte landoltam. A terepjáróból három, állig fölfegyverzett katona ugrott elő, és felém futott. Ahogy közelebb és közelebb jöttek, egyre az volt a benyomásom, hogy ekkora emberek nem férnek be ebbe a gépbe. Valamilyen elitalakulathoz tartoztak, és amikor odaértek hozzám, biccentéssel üdvözöltek.
Kinyitották az ajtót, és álltak, mígnem a terepjáróból kiugrott egy másik egyenruhás. Futva közeledett, egy műszaki tiszt kíséretében, és amikor már a közelembe ért, ráismertem a 13. hadtest parancsnokára – a tábornokomra.
Eddig csak fényképen láttam egyszer vagy kétszer.
Egy katona számára, mint én, aki szinte a gyerekkorától katona volt, a közvetlen tábornok nem csak a legfelsőbb parancsnokot jelenti. Egy civil számára egy tábornok talán csak egy rangot jelent, egy embert, aki magas katonai beosztásban van, de azoknak, akik valamelyest ismerik a hadsereget, a tábornokok azok a tisztek, akik stratégiai szinten felelnek a rájuk bízott nagyobb egységekért, békében és háborúban is. Egy háborúban a tábornokom nem csupán a parancsnokom volt, akinek meg kell adnom a kellő tiszteletet, ennél sokkal többet jelent a személye. A katona a lövészárkában vagy éppen a gépe fülkéjében, a hadtesthez tartozó alapegységében képtelen megérteni, mérlegelni, hogy mi történik körülötte száz kilométeres körzetben, még akkor sem tudja ezt, ha a levegőben van, mint én, hiszen nem kap információkat arról, ami történik. Ő, a tábornokom lát helyettem, hall helyettem, felel a biztonságomért, és ami a legfontosabb, ő a lelkiismeretem. Ha ezt az embert megbízták ezzel a feladattal, akkor a hadsereg legnagyobb értékét képviseli számomra ebben a zűrzavarban. Döntései számomra megkérdőjelez-
hetetlenek. Azokban a pillanatokban az az ember közeledett felém, aki ebben a helyzetben felelt értünk, felelt a városért, annak lakosságáért, akiben feltétlenül bíztam.
Beült mellém az első ülésre. Adtam neki egy fülhallgatót, hogy meglegyen köztünk a belső kapcsolat, a három katona is elfoglalta a helyét mögöttünk, a műszakis kintről becsukta az ajtót.
A tábornok rám nézett.
– Üdvözlöm, százados. Sok jót hallottam önről. Kérem, sürgősen szállítson át minket Gacko városába, illetve pontosabban a Gacko melletti avtovaci polgármesteri hivatal a célom.
– Tiszteletem, tábornok úr – üdvözöltem. Közben fölemeltem a gépet, és villámgyors, cikázó repüléssel az utamban lévő hangárok között hirtelen bal fordulattal Nevesinjének, keletnek vettem az irányt. Gyorsan emelkedtem, hogy mielőbb eltávolodjak az aknavetők hatásköréből. Nem kellett térkép. Ezt a terepet nagyon jól ismertem, és csukott szemmel is megtaláltam volna bármilyen települést Kelet-Hercegovinában Mostartól Dubrovnik vonaláig.
Amint felértem a Velež déli lankáihoz, már nem kellett félni, mert saját erőink felett voltunk. Egy átlagos kényelmes magasságon elindultam Gacko felé. A gackói hőerőműből feltörő gőz nagyon hamar látható volt, nem is kellett különösebben navigálnom. Az állandó termikus fölmelegedések miatt itt a sziklás területen eléggé rázós volt az út, ezért visszavettem a sebességből 250 km/órára, így kissé simábban tudtunk utazni.
– Százados! – szólalt meg a tábornok. – Nem tudom pontosan, hol vagyunk most, de van itt egy falucsoport, amit Kulának hívnak. Ott muzulmánok laknak, és várható, hogy lőnek ránk. Megtenné, hogy elkerüli őket?
Megremegtem, mert már szinte Kula felett voltunk.
– Fogódzkodjon, parancsnok! – mondtam.
Éles bal fordulattal letértem az útról, és alig pár másodperc alatt néhány méterre a föld felett a sebességet maximálisra növelve, jó messzire elkerültem a veszélyes falut.
Közben úgy éreztem, hogy magyarázkodnom kell:
– Elnézést, parancsnok! Azt hittem, baráti terület fölött vagyunk.
Amíg meg nem láttam önt, azt se tudtam, ki lesz az utasom, és hogy hová fogok menni.
– Rendben van, százados, nincs semmi gond – mondta. – Én is azt hittem, hogy itt nincs ellenség, de az éjjel a gackói szerbek aknavetőzték ezeket a muzulmán falvakat, számomra ismeretlen okból. Most azért megyek, hogy békítsem a két népet. Remélem, a muzulmánok is eljönnek a falvakból erre a tanácskozásra.
– Értem. Nos, életben maradtunk – nevettem el magam. – Remélem, uram, szerencsével jár.
– Én is remélem – felelte a tábornok nyugodtan.
Elértem a gackói erőművet, majd jó nagy ívben megkerülve azt, Avtovac felé vettem az irányt, növelve a magasságot, hogy leszállóhelyet találjak.
– Parancsnok! Nem tudom, hol lehet a polgármesteri hivatal, de célszerűnek találom, hogy ott, az iskola futballpályáján landoljunk. Megfelel-e önnek? – kérdeztem, közben a városkát fürkésztem magam előtt.
– Jó lesz. Mindjárt odaszólok, hogy küldjenek egy járművet értünk. Ön is jöjjön velünk, százados! – mondta.
– Tábornok, a gépet nem hagyhatom itt – szólaltam meg egy kis töprengés után.
– Majd én intézkedem – válaszolta.
Hátraszólt az egyik testőrének. Kérte, hogy azonnal küldjenek egy járművet és két katonát a helikopter őrzésére.
Időközben megközelítettem a városka központját. Elakadt a lélegzetem a rengeteg ember láttán. Az utcák tele voltak állig fölfegyverzett egyenruhásokkal. Kis sebességgel az iskolai pálya felett repültem el, hogy szemügyre vegyem a területet és főleg a villanyvezetékeket. Áthaladtam a pálya fölött, nem volt vészes. A gépet letehettem anélkül, hogy belegabalyodjak egy-két huzalba, inkább a rengeteg ember miatt aggódtam, akik a pályán és a pálya körül üldögéltek. Gondoltam, ha látják, hogy leszállok, majd egy kis helyet nekem is szorítanak. Egy szabályos „iskolakörből” a leszállási procedúrába kezdtem.
A megközelítésben lassítottam, és körülbelül öt méter magasan a pálya fölé értem. Időközben a sok ember félrehúzódott. Egy katonai terepjáró a pálya bejáratánál várakozott. Katonák szálltak ki belőle, és villámgyorsan kiürítették a területet. Mire földet értem, már csak a biztosító őrök voltak jelen. A landolás után a tábornok testőrei kiugráltak a gépből, hogy biztosítsák a területet. Leállítottam a gépet, mi is kiszálltunk, majd bezártam az ajtókat, és a fegyvereimet magamhoz véve elindultam a tábornok után a terepjáró felé.
A két őr elfoglalta a helyét a gép körül, így nyugodtan beülhettem a jármű hátsó ülésére a tábornok és az egyik testőre mellé. A másik kettő előretelepedett. A vezető, aki a terepjáróval jött, átszállt a másik járműbe, átadva a helyét az egyik kommandósnak.
Elindultunk a városka utcáin, ahol emberek százai üdvözölték a parancsnokot,
barátságosan integetve az elhaladó autónak. Szép tavaszi délelőtt volt, a nap szikrázóan sütött a gackói mező felett, kicsalogatva kicsit és nagyot. Beérve a hivatal épületéhez, amely egy tágas téren állt, egy szép zöld parkkal a közepén, mintha minden itt állomásozó sorkötelest idevezényeltek volna. Ültek a padokon, a füvön, a teret övező alacsony falakon. Ha nem is minden katonánál, de nagyon sokuknál pálinkásüveget lehetett látni, amint éppen a szájához emeli vagy a kezében tartja. Rendetlen, borotválatlan, elhanyagolt külsejük szánalmat keltett a kívülállóban. Sajnáltam ezeket az embereket, mert azt láttam, hogy a saját gyerekeik futkároznak körülöttük. Soknak a gyereke a térdén ült, miközben a másik térdén a pálinkásüveget vagy az automata fegyverét tartotta. Másrészről félelemmel töltött el már a gondolat is, hogy egy ilyen félrészeg csapat automata fegyvereket tart magánál, és ilyen beszámíthatatlan állapotban akar harcba szállni. Az ilyenektől semmi jót nem várhat az ember.
Megálltunk a bejárat előtt, és bementünk. A tábornokot nagy tisztelettel várták. Bevezettek bennünket egy nagyobb tárgyalóterembe, ahol leültettek bennünket. Mindegyik fél megjelent az asztalnál, ott voltak a muszlimok is, nem csak a szerbek. A tábornok nyugodtan végighallgatta mindkét fél vádaskodását. Természetesen a végén az egész társalgás kiabálásba torkollott, úgyhogy már kezdtem aggódni. Fegyver nem volt senkinél sem, kivéve a tábornokot és a testőreit, de akkor is félelmetesnek tűnt ez az egész, sehová nem vezető üvöltözés. A tábornok egy ideig hallgatott, láthatóan nem izgatta a dolog különösebben, majd valahogy mindenki úgy érezte, hogy most már szót kellene neki adni, mivel ő az, aki dönteni tud, vagy legalábbis megvannak az eszközei, hogy a döntését érvényesítse.
Amikor elhallgattak, a tábornok fölemelte a fejét, és megköszönte a szót:
– Uraim, abból, ami itt elhangzott, nem tudtam levonni semmilyen következtetést. Nem értem, ki mit követett el. Most már nem áll szándékomban vizsgálatot indítani. A háború a nyakunkon van, és mindkét nemzet vérzik. Önök itt talán évszázadok óta együtt élnek, szomszédok. Tudom, hogy eddig mindig megértették egymást, és tudtak egymással együtt élni. Kérem önöket, sőt megparancsolom mindkét félnek, hogy álljanak le az ellenségeskedéssel, fogjanak össze, és védjék meg az otthonaikat. Önök itt vannak – fordult a kulaiakhoz –, szerb területeken. A sors úgy hozta, hogy a népeink hadban állnak. Ha úgy érzik, hogy el tudják fogadni ezt a szövetséget, akkor kérem, tartsák tiszteletben a törvényeket. Mi nem kérjük, hogy harcoljanak a testvéreik ellen, de ha továbbra is itt akarnak lakni, akkor ne ellenségeskedjenek, és várják ki a békét! Ígérem, gyorsan eljön az ideje annak is – végezte be a muzulmánoknak szánt mondandóját.
– Önök pedig, polgármester úr, kérem, ha ezt a szomszédok elfogadják, tegyenek meg mindent, hogy amíg véget nem érnek a harcok, ők biztonságban érezzék magukat. Ha senkinek sincs kérdése, megköszönöm, hogy eljöttek és meghallgattak – mondta, és felállt. A bent lévők is felálltak, a kulaiak mindannyian odatódultak hozzá, hogy kezet fogjanak vele, és hálát adtak a segítségéért.
– Isten áldja meg, tábornok úr! – mondta a kulaiak polgármestere.
– Mindent köszönünk.
Amikor mindenki kiment, a parancsnok bekérte a polgármestert és az összes egység közvetlen parancsnokát. Rövidesen mindenki megérkezett. Ismét leültünk.
– Köszönöm, hogy idefáradtak – mondta a tábornok. – Én a 13. hadtest parancsnoka vagyok. Szerbiában születtem, és itt vagyok önökkel, hogy megvédjem az otthonaikat. Bemutatom a századost, aki magyar nemzetiségű, de ő is itt van velünk. Segíteni akar abban, hogy ne ismétlődjék meg itt, Hercegovinában az, ami már szinte mindenhol megtörtént Bosznia-szerte. Igazából nekünk nincs sok közünk önökhöz, mivel nem tartozunk ide, mégis azt szeretnénk, hogy minden itt élő ember békében éljen. Ha kell, harcolunk a békéért, megvédve az otthonaikat, de nem bántva a másokét. Ugye, értik, miről beszélek?
Minden bent ülő igent mondott halkan, majd ismét csönd lett.
Éreztem a rám szegeződő tekinteteket, és nem tudtam, hogy csodabogárnak néznek, vagy csak csodálkoznak, hogyan kerül ide egy magyar. Netán ellenséget látnak bennem, és nem értik, hogy lehet az, hogy az egyik leghíresebb tábornokuk egy magyar pilótára bízta magát. Ezt nem tudtam megfejteni, de igazából nem is volt nagyon fontos, mert csak ma vagyok itt, és ha valaki ellenséget látna is bennem, nem lesz alkalma ártani nekem. Végül majd kiderül, hogy ez a kis hírverés jót tesz-e nekem a későbbiekben.
A tábornok viszont folytatta:
– Nos, a háború, amibe belekeveredtünk, szörnyen kegyetlen. Borzasztó dolgoknak vagyunk szemtanúi nap mint nap országszerte. Nem érdemelte meg senki ezt a háborút, de ha már itt van, nekünk az a kötelességünk, hogy méltósággal viseljük – folytatta a hangját fölemelve.
– Ezt kívánja a katonai kódex, a tisztesség. De méltósággal háborút viselni csak józanul lehet. Csak abban az esetben tudnak igaz és becsületes katonák lenni és egyszer majd félelem és szégyen nélkül a gyerekeik és unokáik szemébe nézni, ha a kötelességüket nem félrészegen teszik, hanem mindig tiszta fejjel és megfontoltan. Ma a tábornokukat itt nem fegyelmezett katonák módjára várták, hanem mint egy részeges, elhanyagolt banda. Én lent a frontvonalon vagyok nap mint nap, de minden reggel még ha víz nélkül is, de rendbe teszem magam – legalább megborotválkozom, hogy a katonáim ne egy lerobbant tábornokot lássanak maguk előtt. Egy héten belül, ha még ott lent életben leszünk, feljövök újra, és megnézem önöket, hogy meggyőződjek, megérte-e ma iderepülnöm – fejezte be a beszédét.
A tábornok, akit először láttam életemben, teljesen lenyűgözött ezzel a beszéddel. „Hogyan törhetett ki ez a szörnyű háború, ha ilyen emberek állnak az élen?” – fordult meg a fejemben.
A helyi parancsnok felállt, megköszönte a tábornoknak, hogy időt szakított a látogatásra. Sajnálatát fejezte ki, hogy az egységeket ilyen állapotban találta, és megígérte, hogy a következő látogatása alkalmával minden másképp fest majd, és büszke lesz majd rájuk. Beszélt a félelemről, amit az itt élő emberek éreznek, és beszélt a lelkiállapotról, amellyel az emberei küzdenek. Megígérte, hogy tolmácsolni fogja a tábornok szavait, és biztos abban, hogy az hatással lesz az itt
élőkre és az otthonaikat védő katonákra.
A tábornok felállt, és indulni akart, amikor a polgármester megkérte, hogy fogadja el az itt élők üdvözletét és azt a kis ételt, amit a tiszteletére készítettek. Néhány asszony jött be, sonkát, juhtúrót és a szokásos kukoricapogácsát kínáltak. A polgármester megjegyezte, hogy a legfinomabb borukat is elhozták, de nem merik felszolgálni, mert hát az is alkohol – és zavartan mosolygott.
A tábornok elnevette magát.
– Polgármester úr, én nem azt mondtam, hogy itt csak vizet szabad inni. Azt mondtam, uram, hogy nem akarok részeg katonákat a seregben. Kérünk egy keveset a híres borukból, kóstolóba, kivéve a századost – mutatott rám –, ő repül, és felel az életünkért.
Hálás voltam, hogy nem nekem kellett elutasítanom az italt, mert az kissé kényelmetlen lett volna.
– Pedig mi tudjuk, hogy a magyarok is szeretik a jó bort – nézett rám barátságosan a polgármester.
– Igen, valóban szeretem a jó bort. Főleg a hercegovinai borokat kedvelem – válaszoltam jó hercegovinai tájszólással –, éppen úgy, ahogyan ezek az emberek beszéltek.
Csodálkoztak, hogy az ő dialektusukon szóltam hozzájuk. Attól kezdve körülrajongtak, mindenfélét kérdezgettek – hogy honnan meg hogy hogyan…
A tábornokom mosolyogva evett, és figyelte ezeket a vendégszerető embereket. A lelkem mélyén szomorúságot éreztem, mert tudtam, hogy a másik oldalon is legalább ilyen vendégszeretetben volt részem számtalanszor, és hogy azok az emberek sem rosszabbak, mint ezek itt. És mégis micsoda gyűlölettel gyilkolják egymást!
Egy idő után a tábornok felállt, megköszönte a vendéglátást, majd közölte, hogy indulnunk kell, mert lent, Mostarban egyre rosszabb a helyzet.
Amikor kiléptünk az épületből, az ott élők szinte mind kint álltak, és tapsoltak neki. A tábornok vékony, közepes magasságú ember volt, szőkés, őszülő hajjal. Megállt, fáradtan végignézett a tolongó katonákon, asszonyokon, gyerekeken, és láthatóan szomorú volt. Nem szólt semmit, csak beült a járműbe, és várta, hogy elinduljunk.
A visszaúton azért elkerültük a kulai falvakat keleti irányból, hátha az ottaniak még nem értesültek a megegyezésről. A repteret délkeletről közelítettem meg, és nem voltak támadásra utaló jelek. A tábornok távozása előtt megköszönte a kényelmes és biztonságos utat, és minden jót kívántunk egymásnak.

A Kiadó engedélyévle.