James Clavell: Menekülés
Írta: Galgóczi Móni | 2005. 06. 10.
James Clavell, a Patkánykirály, a Tajpan, a Sógun, a Gajdzsin és A nemes ház című világhírű regények szerzője ezúttal nem Ázsia népeivel és kultúrájával, de még csak nem is a hongkongi kereskedővilággal foglalkozik, hanem az 1979 februárjában és márciusában zajló iráni forradalom idején játszódó „Forgószél” egyik cselekményszálát ragadja ki, és sző belőle önálló, rendkívül izgalmas regényt – élete utolsó regényét, ami 1994-ben bekövetkezett halála után látott napvilágot.
Az 1979 februárjában és márciusában zajló iráni forradalom idején meglehetősen sok kellemetlenség ért mindenkit, akit a lázadók ellenségnek kiáltottak ki. Leginkább persze a külföldieknek, illetve az azokkal szimpatizálóknak kellett félteniük életüket és értékeiket.
Mi van akkor, ha valaki nem törődik bele egyszerűen a helyzetbe, és megpróbál menekülni, miközben menti, ami menthető? Mit keresnek brit katonák egy CIA-s fickó társaságában egy elhagyott megfigyelőállomáson? Vajon mindenki az, akinek mutatja magát, vagy esetleg valami egészen más?
Sok-sok kérdés, amikre választ a fordulatos történet ad, miközben némi bepillantást nyerhetünk az iráni emberek mentalitásába. Meg kell mondanom, számomra, az én világszemléletem és életfelfogásom szerint rendkívül nyomasztó, már-már barbár, de legalábbis tökéletesen idegen az a világ, amit az író láttat velünk.
Nem ítélkezem, hiszen semmi sem jogosít fel rá, hiszen az élet attól szép, hogy nem vagyunk egyformák. Persze ez csak abban az esetben igazán szép, ha képesek vagyunk békésen, a szívükre telepedő gyűlölet nélkül együtt, de legalábbis egymás mellett élni. És ehhez két fél kell. Nem elég, ha az egyik toleráns. Mindkettőnek engednie kell.
Sajnos, amíg erről nem gondolkodunk egyformán, de legalábbis hasonlóan, soha nem lesz béke a különböző bőrszínű, vallású, gondolkodású, vagy bármi másban különböző emberek között. Mert amíg emberi gyarlóságunkban saját értékrendünket akarjuk ráerőltetni másokra, legyen az gazdasági, politikai vagy bármilyen más terület…
A finn pilóta és az azerbajdzsán hercegnő szerelmét és menekülését elmesélő regény, ahogy azt James Clavell-től megszokhattuk, izgalmas és fordulatos, a cselekmény mindig tartogat valami meglepetést, én azonban másképpen alakítottam volna a végét. Íme, megint valami, amiben nem vagyunk egyformák. Persze így könnyebb dolga volt annak, aki megfilmesítette…
Az 1979 februárjában és márciusában zajló iráni forradalom idején meglehetősen sok kellemetlenség ért mindenkit, akit a lázadók ellenségnek kiáltottak ki. Leginkább persze a külföldieknek, illetve az azokkal szimpatizálóknak kellett félteniük életüket és értékeiket.
Mi van akkor, ha valaki nem törődik bele egyszerűen a helyzetbe, és megpróbál menekülni, miközben menti, ami menthető? Mit keresnek brit katonák egy CIA-s fickó társaságában egy elhagyott megfigyelőállomáson? Vajon mindenki az, akinek mutatja magát, vagy esetleg valami egészen más?
Sok-sok kérdés, amikre választ a fordulatos történet ad, miközben némi bepillantást nyerhetünk az iráni emberek mentalitásába. Meg kell mondanom, számomra, az én világszemléletem és életfelfogásom szerint rendkívül nyomasztó, már-már barbár, de legalábbis tökéletesen idegen az a világ, amit az író láttat velünk.
Nem ítélkezem, hiszen semmi sem jogosít fel rá, hiszen az élet attól szép, hogy nem vagyunk egyformák. Persze ez csak abban az esetben igazán szép, ha képesek vagyunk békésen, a szívükre telepedő gyűlölet nélkül együtt, de legalábbis egymás mellett élni. És ehhez két fél kell. Nem elég, ha az egyik toleráns. Mindkettőnek engednie kell.
Sajnos, amíg erről nem gondolkodunk egyformán, de legalábbis hasonlóan, soha nem lesz béke a különböző bőrszínű, vallású, gondolkodású, vagy bármi másban különböző emberek között. Mert amíg emberi gyarlóságunkban saját értékrendünket akarjuk ráerőltetni másokra, legyen az gazdasági, politikai vagy bármilyen más terület…
A finn pilóta és az azerbajdzsán hercegnő szerelmét és menekülését elmesélő regény, ahogy azt James Clavell-től megszokhattuk, izgalmas és fordulatos, a cselekmény mindig tartogat valami meglepetést, én azonban másképpen alakítottam volna a végét. Íme, megint valami, amiben nem vagyunk egyformák. Persze így könnyebb dolga volt annak, aki megfilmesítette…