Evelyn Lau: Szökevény – Egy utcagyerek naplója
Írta: Galgóczi Móni | 2005. 04. 21.
Evelyn Lau Vancouverben született, kínai bevándorlók gyermekeként. Szülei (különösen édesanyja) már az óvodában elvárta tőle a kimagasló teljesítményt, mivel úgy gondolták, ez az általuk áhított jogi vagy orvosi karrier felé vezető első lépcsőfok.
Pedig Evelyn már hatévesen elhatározta, hogy író lesz. Aztán ahogy a gyerek egyre nagyobb lett, a rá nehezedő nyomás is nőtt. Végül tizennégy évesen megelégelte az egészet, és megszökött otthonról. A „Szökevény” az ezt követő két évet mutatja be.
Első ránézésre Evelyn egy hisztis kislány, aki tizennégy évesen feladja a biztonságot jelentő szülői házat, mert nem tud együtt élni azzal az állapottal, amit a szülei hoztak létre. Nem tud, és nem is akar megfelelni az anyja által támasztott elvárásoknak. Nem akar ő lenni az, aki majd teljesíti mindazt, amit a szüleinek nem sikerült.
A külső szemlélő számára Evelyn szülei egyszerűen csak szigorúak. Minden cselekedetüket a saját maguk által megálmodott jövő, gyermekük jövője befolyásolja, ezért nem figyelnek oda a jelenre. A jelenre, amelyben lányuk szenved a rá nehezedő nyomás és elvárások súlyától, amelyben egy kislány szárnyaló identitása komoly sérüléseket szenved.
Mert hiszen Evelyn szenved. Belülről szenved. Belülről szenved mindattól, amit nem tehet meg, mert nem hagyják, hogy megtegye. A szülei és tanárai részéről rá nehezedő nyomás, az osztálytársak szekálása és csúfolódása, a meg nem értettség elől való menekülésként Evelyn a könyvek és naplója biztonságába menekült.
És ettől a perctől kezdve a kislány élete elkezdett szétcsúszni. Olyan lett, mintha két énje, két élete lenne. Az egyik a külső szemlélő számára látható, teljesen átlagos, hétköznapi; a másik azonban egy hiperérzékeny, összezavarodott, a megfelelni vágyás és az önmegvalósítás között ingadozó, néma segélykiáltásokat hallató, akinek sokáig egyetlen társa a naplója volt.
Ez az egyfajta tudathasadásos állapot, az időközben kialakult táplálkozási zavar (bulimia), a súlyos depressziós periódusok, az öngyilkosság egyre gyakrabban felmerülő gondolata, az egyre súlyosabban rá nehezedő stressz miatt aztán egyszer csak úgy döntött: vagy megöli magát, vagy megőrül, vagy megszökik.
Ő ez utóbbit választotta. Nem tervezett meg semmit. Egy nap egyszerűen csak megtette. Ez alatt a két év alatt, amiről a Szökevény szól, megélte a poklot és a mennyországot, de arról mindvégig meg volt győződve, még akkor is, amikor látszólag hazavágyott, hogy soha, semmilyen körülmények között nem megy vissza a szülői házba. Mert annál, ami ott várna rá, minden jobb.
Szörnyű dolog olvasni a kislány naplóját. Szörnyű, ahogy lehetőségünk nyílik végignézni mindazt az önpusztítást, azt a kitörni készülő feszültséget, azt az elkeseredett küzdelmet önmaga és a világ ellen, azt a se vele se nélküle állapotot, amit egyes férfiak iránt érzett, azt a gyökértelenséget, azt az őrült dühöt, amit nem volt képes máshogy levezetni, csak úgy, ha fájdalmat okozott önmagának.
És ezzel persze mindazoknak, akik segíteni próbáltak neki. Olyan volt ő, mint egy betöretlen kiscsikó, aki egyszerre vágyott a szeretetre és az önállóságra, aki valójában semmi mást nem szeretett volna, mint hogy hagyják őt békén. Hagyják, hogy megkeresse a neki rendeltetett utat.
Két évébe telt. Közben különféle gyógyszerek és drogok rabjává vált, olyan férfiakhoz csapódott, akik látszólag szerették, ám valójában csak kihasználták, pszichiáterekhez és szociális gondozókhoz járt, hogy legalább egy szikráját képes legyen megőrizni önmagának, prostituálta magát, hogy megkapjon valamit, amiről úgy gondolta, egyébként soha nem kapta volna meg – egyszóval mindent megtett annak érdekében, hogy a földdel tegye egyenlővé saját magát, hogy aztán újra felépítsen valamit, amivel talán képes lesz együtt élni. Valamit, ami ő maga.
Evelyn Lau naplója drámai erejű vallomás, de mondhatjuk segélykiáltásnak is. Szavait olvasva az ember először nem tudja, sírjon vagy nevessen. Ezért inkább egyiket sem teszi. Helyette inkább döbbenten néz ki a fejéből, és hálát ad az életnek, hogy neki nem olyan sors jutott, mint a Vancouverben, kínai bevándorlók gyermekeként született Evelynnek.
Pedig Evelyn már hatévesen elhatározta, hogy író lesz. Aztán ahogy a gyerek egyre nagyobb lett, a rá nehezedő nyomás is nőtt. Végül tizennégy évesen megelégelte az egészet, és megszökött otthonról. A „Szökevény” az ezt követő két évet mutatja be.
Első ránézésre Evelyn egy hisztis kislány, aki tizennégy évesen feladja a biztonságot jelentő szülői házat, mert nem tud együtt élni azzal az állapottal, amit a szülei hoztak létre. Nem tud, és nem is akar megfelelni az anyja által támasztott elvárásoknak. Nem akar ő lenni az, aki majd teljesíti mindazt, amit a szüleinek nem sikerült.
A külső szemlélő számára Evelyn szülei egyszerűen csak szigorúak. Minden cselekedetüket a saját maguk által megálmodott jövő, gyermekük jövője befolyásolja, ezért nem figyelnek oda a jelenre. A jelenre, amelyben lányuk szenved a rá nehezedő nyomás és elvárások súlyától, amelyben egy kislány szárnyaló identitása komoly sérüléseket szenved.
Mert hiszen Evelyn szenved. Belülről szenved. Belülről szenved mindattól, amit nem tehet meg, mert nem hagyják, hogy megtegye. A szülei és tanárai részéről rá nehezedő nyomás, az osztálytársak szekálása és csúfolódása, a meg nem értettség elől való menekülésként Evelyn a könyvek és naplója biztonságába menekült.
És ettől a perctől kezdve a kislány élete elkezdett szétcsúszni. Olyan lett, mintha két énje, két élete lenne. Az egyik a külső szemlélő számára látható, teljesen átlagos, hétköznapi; a másik azonban egy hiperérzékeny, összezavarodott, a megfelelni vágyás és az önmegvalósítás között ingadozó, néma segélykiáltásokat hallató, akinek sokáig egyetlen társa a naplója volt.
Ez az egyfajta tudathasadásos állapot, az időközben kialakult táplálkozási zavar (bulimia), a súlyos depressziós periódusok, az öngyilkosság egyre gyakrabban felmerülő gondolata, az egyre súlyosabban rá nehezedő stressz miatt aztán egyszer csak úgy döntött: vagy megöli magát, vagy megőrül, vagy megszökik.
Ő ez utóbbit választotta. Nem tervezett meg semmit. Egy nap egyszerűen csak megtette. Ez alatt a két év alatt, amiről a Szökevény szól, megélte a poklot és a mennyországot, de arról mindvégig meg volt győződve, még akkor is, amikor látszólag hazavágyott, hogy soha, semmilyen körülmények között nem megy vissza a szülői házba. Mert annál, ami ott várna rá, minden jobb.
Szörnyű dolog olvasni a kislány naplóját. Szörnyű, ahogy lehetőségünk nyílik végignézni mindazt az önpusztítást, azt a kitörni készülő feszültséget, azt az elkeseredett küzdelmet önmaga és a világ ellen, azt a se vele se nélküle állapotot, amit egyes férfiak iránt érzett, azt a gyökértelenséget, azt az őrült dühöt, amit nem volt képes máshogy levezetni, csak úgy, ha fájdalmat okozott önmagának.
És ezzel persze mindazoknak, akik segíteni próbáltak neki. Olyan volt ő, mint egy betöretlen kiscsikó, aki egyszerre vágyott a szeretetre és az önállóságra, aki valójában semmi mást nem szeretett volna, mint hogy hagyják őt békén. Hagyják, hogy megkeresse a neki rendeltetett utat.
Két évébe telt. Közben különféle gyógyszerek és drogok rabjává vált, olyan férfiakhoz csapódott, akik látszólag szerették, ám valójában csak kihasználták, pszichiáterekhez és szociális gondozókhoz járt, hogy legalább egy szikráját képes legyen megőrizni önmagának, prostituálta magát, hogy megkapjon valamit, amiről úgy gondolta, egyébként soha nem kapta volna meg – egyszóval mindent megtett annak érdekében, hogy a földdel tegye egyenlővé saját magát, hogy aztán újra felépítsen valamit, amivel talán képes lesz együtt élni. Valamit, ami ő maga.
Evelyn Lau naplója drámai erejű vallomás, de mondhatjuk segélykiáltásnak is. Szavait olvasva az ember először nem tudja, sírjon vagy nevessen. Ezért inkább egyiket sem teszi. Helyette inkább döbbenten néz ki a fejéből, és hálát ad az életnek, hogy neki nem olyan sors jutott, mint a Vancouverben, kínai bevándorlók gyermekeként született Evelynnek.