Főkép

Elég egyetlen esszét elolvasni a Mészöly Dezső életművéből összeválogatott írások közül, rögtön rájövünk: nem gyökértelen tudás igyekezett egykor sikerrel megkapaszkodni a magyarhoni műveltség fokozatosan erodálódó meredélyén. A kultúra és pallérozottság apáról fiúra szállt a családban, hiszen a Villon- és Shakespeare-fordítóként vagy a Lyukasóra-műsorok mindentudó öreguraként megismert Mészöly Dezső nagyapja és édesapja olyas irodalmi nagyságok ismeretségével dicsekedhetett, mint Arany János, Baksay Sándor, József Attila, Radnóti Miklós vagy Vargha Gyula.

E nem iskolákban szerzett iskolázottság süt át a latin, német, francia s angol idézeteket, szavakat a magyar nyelviség évszázadaiból és dialektusaiból bő merítéssel keverő nyelvezeten. A tanulmányokat, s tudós eszmefuttatásokat helyenként éppúgy metaforák, s lírai-zenei motívumok hozzák közel az olvasóhoz, akár a költeményeket. Az esszék meghatározó eleme – az alaposság és tájékozottság ellenére – nem a kritikai elemzés, hanem a „szubjektív lírai ihlet” keresése, a megélt, megtapasztalt érzések kibontása. Ezért is rendkívül érdekes, értékes az Erzsébet királyné líráját fordítóként is elénk táró „írói olvasónapló”, a gyermekkori személyes találkozásból tiszteletté érett írói főhajtás Vargha Gyula géniusza előtt, vagy a Lear királyéval hasonlatos sorsú Vörösmarty Mihály két Shakespeare-fordításának összevetése. Tradíció és pedantéria, rövidlátó kritikai konzervativizmus és hagyománytörésében is életet adó újító szellem feszülnek egymásnak a mindenkor személyes állásfoglalásokban.

A kötet középrészét kizárólagosan uraló versekből még tisztábban kiérezhető a nyelv eszközei feletti biztos uralom. A sorokat napjainkban szokatlan mérvű zeneiség jellemzi – a tökéletesen egybecsengő, sokszor idegen vagy tájnyelvi szavakat magyarral rímeltető sorvégek mellett (vajon Mészöly csak rokon szellemre, vagy költőelődre lelt, ismert rá a poéta-királynőben?) a középrímek és a funkcionálisan rímtelen sorok, sorbelsők kancsal rímei, asszonáncai, alliterációi, ismétlései és ritmuseltolásai adják emitt a költemények erejét, amott a játékosságát.

Különösen izgalmas olvasmány a „Hangok a föld alól” fejezet verscsokra, melynek remekbe sikerült stílus-utánzatai, mintegy a műfordítói ars poetica illusztrációinak is tekinthetők. A késő reneszánsz, kora barokk és rokokó stílusjegyekből, fordulatokból és szókincsből építkező versekben a költő szinte teljes átlényegülésének lehetünk tanúi – ha nem is valamely más személyiség, legalább is egy más kor eszköztárát kölcsönzi a kizárólag általa közölhető lírai mondanivaló megfogalmazásához. Hasonló – bárha változó minőségű – kis gyöngyszemek az itáliai ösztöndíj szellemi hordalékaként megmaradt akrosztichonok.

És éppily gondolatébresztő a kötet utolsó harmadában olvasható önvallomások, s tudós tűnődések sora, melyekből kiviláglik, hogy írójuk prózában, interjúban is leginkább verselő, más nemzetek költőinek méltatásában pedig műfordító, magyarító marad. A merengő, nem egyszer leplezetlenül nosztalgikus visszaemlékezésekből megtudhatjuk, miféle apró titkok alakították a sem politikában, sem irodalomban megalkuvást nem ismerő, és épp ezért sok tekintetben társtalan költő-műfordító stílusát, kinek írásai – akárcsak az egykori barátok: Weöres Sándor és Jékely Zoltán költeményei –, mind-mind szívből jövő, melengető és gyönyörködtető, nemes sorok.