Jane Bluestein – Judy Lawrence – S. J. Sanchez: Az élet dolgai
Írta: Galgóczi Móni | 2005. 01. 26.
A szerzőhármas könyve a maga nemében egyedülálló. Legalábbis én nem igazán találkoztam eddig olyannal, hogy egy könyv egyszerre legyen szavak és ábrák rögzítésére alkalmas napló, gondolatébresztő mondatok gyűjteménye, és hitet adó olvasmány. Hitet önmagunkban, a jóságban, és abban, hogy bármit is tegyünk, az soha nem hiábavaló.
Mielőtt továbbmennék, szeretném megosztani mindenkivel a könyvvel kapcsolatos legelső, és egyben talán legfontosabb kételyemet: akiknek el kéne olvasniuk, mert óriási szükségük lenne rá, büszkeségből, vagy szkepticizmusból nem fogják elolvasni, akik viszont elolvassák, mert érdekli őket, azoknak már nem igazán van rá szükségük.
Hiszen ők már egyébként is aszerint élnek, amit a könyv egyértelműen sugall: először legyen rend benned, és akkor eljutsz a boldogság állapotába. Innentől kezdve bármit teszel, sugárzod magadból a jót. És az emberek körédsereglenek, mert érzik, hogy valami olyan tudsz adni nekik, amire óriási szükségük van: szeretetet, törődést, odafigyelést.
Lehet, hogy a szavak olvasása közben valakiben felmerül, hogy ez valami vallásos maszlag, amire aztán neki végképp semmi szüksége. Szó sincs ilyesmiről. A könyv legfőbb célja, hogy megálljt parancsoljon a rohanó mindennapok forgatagában, és arra ösztönözzön, hogy foglalkozzunk egy kicsit magunkkal, saját belső lényünkkel.
Hiszen vele vagyunk összezárva, ezért vele kell a legnagyobb egyetértésben, békében és szeretetben élnünk. Ezért nem árt, ha rögtön az ismerkedéssel kezdjük.
A kötet szerzői egy rég elfeledett műfajra, a naplóírásra szeretnének ösztönözni bennünket. Aki elolvassa a könyvet, meg fogja érteni, miért. Akit nem érdekel az egész, ugyanolyan érdektelenül fog elhaladni a kötet mellett, ahogy az aluljáróban a hajléktalan mellett.
Ő tehát soha nem fogja megtudni, milyen fontos, hogy észrevegyük az élet apró csodáit: az évszakok változását, a hóból állhatatosan elbukkanó hóvirágot, a tavasz első hírnökeként virító nárciszt, az égen úszó felhőket, a látóhatár szélén feltűnő, illetve előbukkanó napkorongot, az éjszakát beragyogó holdat, a sötét eget pettyező csillagokat, a gyermek szemében csillogó ártatlanságot, a rég elveszett hitt, a legjobbkor előkerülő aprópénzt…
Akik tudják, miről beszélek, a végtelenségig képesek folytatni a felsorolást.
Nekik, és persze a kételkedőknek is ajánlom a következő idézetet: Aki gyakran és sokat nevet, aki elnyeri az okos emberek tiszteletét, az őszinte kritikusok szeretetét, aki elviseli a hamis barátok árulását, aki megbecsüli a szépet, és a jobbat látja meg másokban, aki egy cseppet szebbé teszi a világot akár egy egészséges gyermekkel, egy zsebkendőnyi kerttel vagy jobb szociális helyzettel, aki tudja, hogy legalább egy ember neki köszönhetően lélegzik szabadabban, az elmondhatja: sikerült. (Ralph Waldo Emerson)
Mielőtt továbbmennék, szeretném megosztani mindenkivel a könyvvel kapcsolatos legelső, és egyben talán legfontosabb kételyemet: akiknek el kéne olvasniuk, mert óriási szükségük lenne rá, büszkeségből, vagy szkepticizmusból nem fogják elolvasni, akik viszont elolvassák, mert érdekli őket, azoknak már nem igazán van rá szükségük.
Hiszen ők már egyébként is aszerint élnek, amit a könyv egyértelműen sugall: először legyen rend benned, és akkor eljutsz a boldogság állapotába. Innentől kezdve bármit teszel, sugárzod magadból a jót. És az emberek körédsereglenek, mert érzik, hogy valami olyan tudsz adni nekik, amire óriási szükségük van: szeretetet, törődést, odafigyelést.
Lehet, hogy a szavak olvasása közben valakiben felmerül, hogy ez valami vallásos maszlag, amire aztán neki végképp semmi szüksége. Szó sincs ilyesmiről. A könyv legfőbb célja, hogy megálljt parancsoljon a rohanó mindennapok forgatagában, és arra ösztönözzön, hogy foglalkozzunk egy kicsit magunkkal, saját belső lényünkkel.
Hiszen vele vagyunk összezárva, ezért vele kell a legnagyobb egyetértésben, békében és szeretetben élnünk. Ezért nem árt, ha rögtön az ismerkedéssel kezdjük.
A kötet szerzői egy rég elfeledett műfajra, a naplóírásra szeretnének ösztönözni bennünket. Aki elolvassa a könyvet, meg fogja érteni, miért. Akit nem érdekel az egész, ugyanolyan érdektelenül fog elhaladni a kötet mellett, ahogy az aluljáróban a hajléktalan mellett.
Ő tehát soha nem fogja megtudni, milyen fontos, hogy észrevegyük az élet apró csodáit: az évszakok változását, a hóból állhatatosan elbukkanó hóvirágot, a tavasz első hírnökeként virító nárciszt, az égen úszó felhőket, a látóhatár szélén feltűnő, illetve előbukkanó napkorongot, az éjszakát beragyogó holdat, a sötét eget pettyező csillagokat, a gyermek szemében csillogó ártatlanságot, a rég elveszett hitt, a legjobbkor előkerülő aprópénzt…
Akik tudják, miről beszélek, a végtelenségig képesek folytatni a felsorolást.
Nekik, és persze a kételkedőknek is ajánlom a következő idézetet: Aki gyakran és sokat nevet, aki elnyeri az okos emberek tiszteletét, az őszinte kritikusok szeretetét, aki elviseli a hamis barátok árulását, aki megbecsüli a szépet, és a jobbat látja meg másokban, aki egy cseppet szebbé teszi a világot akár egy egészséges gyermekkel, egy zsebkendőnyi kerttel vagy jobb szociális helyzettel, aki tudja, hogy legalább egy ember neki köszönhetően lélegzik szabadabban, az elmondhatja: sikerült. (Ralph Waldo Emerson)