Főkép

Úgy tűnik, Delaborde alapos és szerteágazó ismeretekkel rendelkezik arról, hogyan nézett ki a francia udvar néhány évvel a forradalom előtt, hogyan élték léha életüket az urak, miközben teljességgel levegőnek nézték az őket körülvevő és kiszolgáló személyzetet (a parasztokról már nem is beszélve).

A szerző első nyomtatásban megjelent könyvének története, egy húsz év körüli szolgálófiú szemén/szavain keresztül mutatja be Artois gróf udvartartásának egyetlen napját. A Maisons-ban lévő kastély éppen átépítés alatt áll, amikor a gróf és néhány barátja megérkezik, hogy felavassák az étkezőtermeket.

Szinte megérkezésük pillanatától az evésnek, az ivásnak, a szeretkezésnek és egyéb kellemes időtöltéseknek szentelik idejüket. Miközben egymással vannak elfoglalva, komédiások szórakoztatják őket vaskosabbnál vaskosabb tréfákkal. Mintha nem is létezne a szégyenérzet: hálószobatitkok kerülnek a szemünk elé, mi pedig nem győzünk csodálkozni az eseményeken. Nem csoda, hogy ez a léha és züllött nemesség nem volt képes megtartani uralmát, hiszen csak saját magukkal foglalkoztak.

Történelmi tény például, hogy XVI. Lajost jobban izgatta az evés, a vadászat vagy „úri passziója”, a lakatoskodás, mint a kormányzati kérdések, felesége, Marie Antoinette (az osztrák nő) pedig elképzelhetetlen mértékben pazarolta a pénzt. Mindezek ellenére a francia forradalom közvetlen előzménye – bár ez tűnne kézenfekvőnek – nem az udvar túlságos fényűzése, hanem az államadósság és a korszerűtlen adózási rendszer volt.

Olvasás közben a túlzott pompa és gazdagság, a rengeteg feleslegesen kidobott pénz miatti döbbenetünk folyamatosan jelen van, sőt, oldalról oldalra haladva talán még erősödik is. És ahogy telnek-múlnak az órák, szép lassan elérkezünk ahhoz a lényeges fordulóponthoz, amikor az ifjú szolgáló gazdái iránt érzett csodálata elenyészik, mert rádöbben, ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más – csak éppen nekik van pénzük és hatalmuk.