FőképDavid Sedaris rendhagyó novellái a fogyasztói társadalom tagjai által generált ünnepi őrület pillanatképei. Szerzőjük évtizedes tabukat dönget, amikor nem az ünnep szépségére, a csillogásra, a pihe-puha szentimentalizmusra, hanem az egész sekélyességre, a háttérben húzódó rengeteg idegeskedésre, és a mérhetetlen képmutatásra hívja fel a figyelmet.

Valószínűleg sokan felhördülnek, amikor elolvassák David Sedaris novelláit. Először valószínűleg nem fogják tudni eldönteni, hogy ez most komoly, vagy csupán egy rossz vicc. Hiszen semmi keresni valója a hirtelen előkerült vietnámi zabigyereknek, a mosógépben kimosott csecsemőnek, illetve a magát áruba bocsátó nőnek a karácsony szent ünnepéhez.

Gondolja mindezt az, aki nem veszi tudomásul, hogy azért, mert karácsony van, azért az élet megy tovább. Emberek születnek és halnak meg, a részeg férj elveri a feleségét, aki esetleg önvédelem gyanánt kést márt támadója testébe, gyerekek fagynak meg, mert szüleiknek nincs pénze tüzelőre, és emberek halnak éhen, mert nincs, aki enni adjon nekik.

Sőt, az emberek karácsony este sem kímélik egymás életét ott, ahol háború dúl. A csalók ilyenkor is kicsalják a gyanútlan emberek pénzét, és az utakon is sokan halnak meg azért, mert nem az útviszonyoknak megfelelően siettek szeretteikhez. Arról nem is beszélve, hogy sokan karácsonykor is dolgoznak azért, hogy a többiek családjuk körében, békés, nyugodt körülmények között ünnepelhessenek.

Amikor a karácsonyra gondolunk, ezeket általában mind elfelejtjük. Mert ilyenkor hajlamosak vagyunk mindent rózsaszín függönyön, esetleg világoskék bárányfelhőn keresztül (válasszon mindenki vérmérséklete és beállítottsága szerint) látni. Mert úgy kell. Mert évtizedeken keresztül arra neveltek bennünket, hogy ilyenkor örülni kell, ilyenkor boldognak kell lenni. Mert karácsony van. A szeretet és a béke ünnepe.

Pedig sokszor arra sincs kedvünk, hogy örüljünk annak, hogy karácsony van. Hiszen már hetekkel karácsony előtt elkezdődik az őrület. Az ajándékok kitalálása, megvásárlása. A tülekedés, a lökdösődés, a sorban állás. A hitelügyintézés, hiszen nincs saját pénz mindenre. De venni muszáj. Mert elvárják. Mert adni kell. Bármi áron. Ha törik, ha szakad, a fa alatt értékes, drága ajándékoknak kell csillognia.

Nem számít, mennyit jártunk utána. Nem számít, mennyit idegeskedtünk miatta. Nem számít, hogy vásárlás közben a többi felbolydult hangyával egyetértésben szidtuk egymás le- és felmenőit, persze minősíthetetlen hangnemben. Pedig karácsonyra készülünk. A szeretet és béke ünnepére. Amikor örülünk annak, hogy együtt lehetünk azokkal, akik a legfontosabbak nekünk. És ha velünk ez történik, valószínűleg az sem jár jobban, aki nekünk vásárol ajándékot. Pedig mi nem várjuk el tőle. Mégis vesz. Mert muszáj. Mert adni kell. Mert adni muszáj.

Biztosan szentségtörőnek tűnnek ezek a szavak, ezek a gondolatok. Pedig még vissza is fogtam magam. David Sedaris persze nem volt ilyen kegyes, amikor papírra vetette gondolatait a karácsonnyal kapcsolatban.
A fentebb olvasható eszmefuttatásból talán kiderül, hogy sokban egyetértek vele. Persze nem mondom, hogy mindenben, de abban mindenképpen, hogy saját magunkat csapjuk be akkor, amikor nem vesszük észre, hogy mennyire elanyagiasulttá, kötelességszerűvé, mi több, abszurddá vált az egész karácsony.
Hogy arról szól, mennyit költünk, a kereskedők pedig mennyit kaszálnak rajtunk. Hogy mennyire előre meghatározott klisék szerint zajlik az életünk, még ilyenkor, karácsonykor is. Sőt, ilyenkor talán még jobban, mint máskor.

Bár Sedaris novellái kifejezetten amerikai kontextusba helyezett történetek, azért a világ minden táján magukra ismerhetnek az olvasók. Az önirónia, a groteszk, az abszurd és a humor mind-mind alkotóelemei a műveknek.
Amik éppen rövidségük miatt lehetnek alkalmasak arra, hogy egy kicsit felrázzák az embereket. Bár lehet, hogy az emberek nem is akarják, hogy felrázzák őket? Talán ha valaki „meggyógyítaná” a karácsonyt…