Főkép

Ha valaki ért a tarot-kártyához, és van némi fantáziája (na meg persze írói tehetsége), megpróbálhat a szerző nyomdokaiba lépni. Hiszen ő sem tett mást, mint kísérőszöveget írt a lapokhoz. Aztán a szöveg önálló életre kelt. Mielőtt azonban belemennénk abba, miről is szól a könyv, ejtsünk pár szót arról, mi is az a tarot. A tarot a tudás ősi rendszere, melyet a titkos tanokkal foglalkozó iskolák örökítettek át korról-korra. Eredetileg az önmegismerés szövevényes útján szolgálta a tájékozódást, a lelki átalakulás területén segítette az embert. Csak sokkal később fordították le a belső világ és a kozmosz megismerésére irányuló bölcsességeket képekre. Ettől kezdve a tarot-t úgy is meg lehet fogalmazni, hogy képei lelkünket tükrözik vissza, anélkül, hogy értékelnék azt. Visszatükrözik a szépet és csúnyát egyaránt, ezért minél alaposabban tanulmányozzuk, annál közelebb kerülünk saját belső valónkhoz.

A tarot színtiszta szubjektivitás, és mint ilyen, teljes nyitottságot igényel. Olykor a képek meglepetést okoznak, ám ha nem ijedünk meg, vagy nem utasítjuk el kapásból a látottakat, hanem megtanuljuk értelmezni a kártyák üzenetét, új belső világok tárulhatnak fel előttünk, amelyek egyrészt segítenek megismerni önmagunkat, másrészt segítenek megérteni és elfogadni, hogy mindannyian a mindent átfogó kozmikus rend uralta titokzatos Univerzum szerves részei vagyunk. A tarot segít a dolgokat bizonyos távolságból szemlélni, ezáltal új távlatokat, szélesebb perspektívát nyit. A kártya mindig arra emlékeztet, hogy az élet maga is játék, függetlenül attól, egy-egy dolognak éppen mekkora jelenőséget tulajdonítunk. Arra azonban mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet, hogy soha nem a kártyalapok, hanem mindig belső, lelki vezetőnk válaszol a kérdésünkre. És most lássuk, hogyan ötvözte a tarot intuitivitását és misztikumát a magasabb rendű irodalommal Italo Calvino – a lélek katartikus kielégülésére.


Furcsa kastély áll egy sűrű erdő közepén. Itt ételt, italt és szállást kaphat bárki, akit az erdőben pillantott meg a hold fénye. De mi a furcsa az asztaltársaságban? Talán a csend, ami nyomasztóan kering körülöttük. Vajon miért nem beszélnek? Talán az erdő tehet róla: elnyelte a hangjukat. Vagy ki tudja? Egy dolog azonban biztos: amikor előkerül egy csomag tarot-kártya, többen elkezdenek „mesélni” magukról. Ahogy halad előre az idő, úgy tárul fel a többiek előtt egy-egy újabb élettörténet. A mesék nyomán (és persze a felhasznált lapokból) egy alakzat bontakozik ki az asztalon. Bárhonnan nézhető vagy értelmezhető, de kétszer ugyanaz a történet nem áll össze belőle. És éppen ez benne a csodálatos. Kifogyhatatlan tárháza a meséknek, csupán egy krónikás kell, aki mindent feljegyez.

Calvino a tarot-képekből a jelelmélet, a képregény és a keresztrejtvény szabályai szerint sokszorosan összefüggő alakzatot formált, amely bárhonnan nézve értelmezhető, ám mindig változó értelmű történetekké áll össze. A lapok sorrendjének megváltoztatása újabb és újabb történetekkel kecsegtet, ezért, bár a kártyacsomag lapjai véges számúak, a történetek száma végtelen. Éppen ezek miatt kicsit elvont olvasmány, amelynek megértéséhez fantáziára és legalább alapszintű tarot-ismeretre van szükség. Akinek mindkettő hiányzik, nem sokat fog érteni a könyvből, viszont már az egyik is elég ahhoz, hogy feltáruljon egy csodás világ, aminek ez még csupán a kapuja. Kizárólag rajtunk múlik, hogy belépünk-e rajta, vagy sem.