Főkép„Az ordítás. A zokogás. Ahogy előtör. Ahogy feltör a szájból, a torokból. A bordákból. Ahogy szilánkokra töri a normális arcot. Ahogy szétrobbantja az addigi teret. Figyelmeztetés nélkül.”
A fenti idézet első olvasásra kicsit szokatlan. Sőt, talán kicsit érthetetlen és idegesítő is. Többszöri nekifutás után azonban kiderül: az első benyomás téves, a zaklatott, széteső mondatokból nagyon mai, nagyon modern elbeszélések állnak össze.

Terézia Mora elsőkönyves szerző. 1971-ben született Magyarországon, 1990 óta él Berlinben, forgatókönyveket ír és magyar irodalmat fordít németre. (Akkor viszont miért kellett fordító az írásokhoz?) Első irodalmi díját 1997-ben kapta egyik forgatókönyvéért, majd jelen kötetben szereplő „Szomjúság” című elbeszéléséért.

Nem volt könnyű dolgom, amikor az olvasás befejezése után nekiláttam, hogy élményeimet megosszam másokkal. Először úgy éreztem, képtelen vagyok megfogalmazni a bennem kavargó érzéseket. Aztán egy furcsa beszélgetés után megfogalmazódott bennem egy gondolat, ami sokáig nem eresztett.
Eszerint meg kell tanulnunk elfogadni az idegenséget, a másságot, ellenkező esetben a lelkünkben felgyülemlő harag és méreg telíti a szervezetünket, és valami visszavonhatatlan végrehajtására fog bennünket ösztökélni. És nem szabad hagyni azt sem, hogy elfojtott vágyaink ugyanezt tegyék velünk.

Terézia Mora történetei a magyar határvidéken játszódnak, úgy is mondhatnánk: határesetek. Szerepelnek bennük tiltott határátlépések, szökési kísérletek, túlélési stratégiák és reménytelen sóvárgás egy jobb élet után.
Az elbeszélésekben a határ elválasztja, de össze is köti a két szomszédos országot. Ugyanilyen feloldhatatlan ellentétek feszülnek például a „túlcivilizált” városi ember, és a természettel harmóniában élő vidéki ember között is.
Hiszen az igazi falusi ember csak nehezen tud megbarátkozni a messziről jött városiak fura dolgaival, míg a tipikus városiak – legalábbis az esetek nagy részében – nehezen viselik a vidéki élet állóvízszerű nyugalmát.

Terézia Mora prózája nagyon különleges. Rövid mondatai szakaszokká törik a mondanivalót, hogy aztán a darabok más sorrendben összetéve mégis egésszé álljanak össze. Időnként olyan érzésem volt, mintha eredetileg verset akart volna írni, csak menet közben meggondolta magát.
A kis darabokból összeálló képek viszont mindig mást ábrázolnak. Hol sejtelmesek, hol tárgyilagosak, hol nyomasztóak, hol pedig komikusak – de mindig elevenek és elgondolkodtatóak.
Olvasás közben gyakran érzetem úgy, hogy a hirtelen gondolatváltások, a szakaszos elbeszélési mód miatt valahol elvesztem olvasás közben. Aztán a végére mindig eljutottam valahová. Lehet, hogy nem oda, ahová a szerző szerette volna, de mindenképpen egy más helyre, mint ahonnan elindultam.

Kíváncsi vagyok, vajon Terézia Mora mit tudna kezdeni vidámabb témákkal. Mondjuk egy hegyvidéki kirándulással, egy szerelmes andalgással a tengerparton, egy csodálatos naplementével vagy egy világ körüli utazással.